Hogy ezt a 21. században még magyarázni kell, önmagában is döbbenetes, de van a lengyel abortusztörvényben valami még sötétebb, súlyosabb, valami, ami ragadós, fekete tintaként betűzi ki: a nők szenvedése láthatatlan, értéktelen és semmit sem jelent a törvényeket alkotó férfiaknak, akik soha nem lesznek terhesek, soha nem fognak szülni, és soha nem lesz abortuszuk sem.

Az eredeti tervezet szerint ugyanis tilos lenne a terhességet megszakítani akkor is, ha a magzat a szülés után bizonyosan meghal. 

A lengyel elnök, Andrzej Duda visszakozni kezdett, és amikor ezeket a sorokat írom, úgy tűnik, hogy talán mégis kikerül az Európa-szerte tiltakozásokat kiváltó abortusztörvényből az a passzus, ami arra kényszerítené az anyákat, hogy az élettel összeegyeztethetetlen betegségben szenvedő magzatokat is kihordják.

Mi értelme akkor még az – egyébként véleményem szerint továbbra is elfogadhatatlan – abortusztörvénynek erről a lehetőségéről beszélni? Nincs itt semmi látnivaló, a méregfogat kihúzták, szegény lengyel törvényhozók csak jót akarnak, nem igaz? Attól tartok, hogy nem.

Mert gyomorforgató, rémisztő és elkeserítő a gondolat is, hogy voltak, akik eredetileg azt gondolták, ez így rendben van. Hogy vannak, akik továbbra is ezt gondolják, csak az ellenállást látva érzik, hogy kicsit vissza kell venni, mégiscsak az utcán tüntetőktől jönnek majd a szavazatok.

Hogy 2020-ban, Európában, nőknek és férfiaknak nem csak azért kell utcára vonulniuk, hogy a nők szabadon rendelkezhessenek a testük fölött, de azért is, hogy amikor a parlamentben ülő, derék férfiak egy tollvonással ítélkeznek fölöttük, csak egyszer, legalább egy pillanatra jusson eszükbe, hogy mire ítélik őket. Hogy mit is tesznek emberekkel – mert igen, a nők is emberek.

Belegondoltak-e ezek a férfiak, hogy milyen érzés lehet egy anyának, amikor a félhomályos szobában, a halkan duruzsoló ultrahangkészülék mellett a monitorra nézve egyszer csak elkomorul az orvos arca?

Milyen érzés lehet, amikor mindenki széttárja a kezét, és azt mondja: sajnálom, de nem tehetünk semmit. Milyen érzés lehet, amikor az izgatott boldogságot, a készülődést és tervezgetést hirtelen ellopják az embertől, és ahelyett, hogy ebben az elképesztő tragédiában minden elérhető testi és lelki támogatást biztosítva megadnák a döntés szabadságát, annak a lehetőségét, hogy méltó búcsú után az anya el tudja engedni a kisbabáját, arra ítélik ezt a nőt, hogy hordja ki és szülje meg a gyermeket, akiről tudja, hogy soha nem viheti majd haza a kórházból?

Belegondoltak-e, hogy ezzel hónapokra, akár fél évre is meghosszabbítják az agóniát? Hogy arra ítélnek valakit, hogy érezze a gyermeke növekedését, érezze a mozdulatait, figyelje a remegő hasán keresztül, amint éppen csuklik vagy bukfenceket vet, abban a biztos tudatban, hogy el fogja veszíteni őt.

Hogy válasszon neki nevet, amiről tudja, hogy csak sírfelirat lesz.

Hogy ne képzelje el, amint először egymás szemébe néznek, ne fessenek ki neki szobát, ne vasaljon kis ruhákat és bármi történik is, ne gondoljon rá, hogy mi van, ha mégis, mert a csalódás elviselhetetlen lesz.

Hogy járjon egyre gömbölyödő hassal az emberek között, menjen el a boltok kirakatai előtt, és ne vegyen babaholmit, mert nem lesz, aki játsszon vele.

Hogy esténként a tenyerét a hasán pihentetve napról napra nőjön a szeretete és a fájdalma, amiért tudja, hogy nekik csak ennyi jut.

Hogy amikor megindul a vajúdás, ne izgatottan dobbanjon a szíve: végre találkozunk!, hanem remegő görcsbe ránduljon a gyomra: mindennek vége hát.

Hogy a szülőágyon kínlódva, miközben a csontjai szétcsúsznak és a húsa szétszakad, ne kapaszkodhasson abba a gondolatba, hogy mindjárt meghallja a hangját, mert tudja, hogy amint elválnak egymástól, többé nem tudja életben tartani őt. Hogy abban a tudatban kelljen minden erejét megfeszítve küzdenie, hogy a gyermekét nem az életbe, hanem a halálba szüli.

Ki képes ilyesmire kényszeríteni egy másik embert?

Középkori inkvizítorok, titkos, föld alatti börtönök kínzói vagy barbár népek elvadult hóhérai is lesütnék a szemüket. Ám Lengyelországban egy csapat magabiztos, szemellenzős, önmagával eltelt férfi elégedetten simít végig az ötlettől a bajszán: csak a keresztényi szeretet vezérli őket.

Én nem járok templomba, de a magam módján én is hiszek. Ám az én istenem megbocsájtó. Az én istenem szeretetteljes, vigasztaló, reményt adó és könyörületes.

És az én Istenem külön helyet tart fent ezeknek a férfiaknak a pokol legmélyebb bugyraiban.