Mindig is nagy családra vágytam. Ha a jövőmről álmodoztam, abban mindig egy rakás gyerek szerepelt, akikkel bejárhatom a világot, és akik miatt később nagyobb étkezőaszalt kell vennünk, hogy elférjenek a párjaikkal a karácsonyi vacsorákon. 27 éves voltam, mikor a férjemmel kimondtuk, hogy jó lenne, ha lenne kisbabánk.

Az élet viszont úgy döntött, hogy pont ezt, amire a legjobban vágyom, nem adja könnyen. Ezért egy több évig tartó „gyerekgyártó” időszak vette kezdetét. Az első egy évben nyilván nem gyerekgyártó-projektként tekintettünk a dologra, de több környi lombik program után az ember nem nagyon tud másként hozzáállni. Részletekbe nem szeretnék belemenni, de ebben a több mint három évig tartó időszakban, ami rosszul elsülhetett - legyen szó orvosi hanyagságról vagy simán csak pechről -, nálunk mind megvolt.

Mire sikerült teherbe esnem, addigra már nem úgy gondoltam a terhességre, mint a világ legtermészetesebb dolgára, hanem egy olyan állapotra, amiben csoda, ha éppen nem történik valami gebasz, és csoda, hogy eddig nem halt ki az emberiség. 

Körülbelül tízhetes terhes lehettem, mikor jeleket láttam, hogy valami nem stimmel. Az orvos azonnali ágynyugalomra ítélt. Addigra én már babonából a férjemen kívül senkinek nem mondtam, hogy terhes vagyok, így előfordult, hogy mikor apukám napközben hívott, hogy mit csinálok, azt hazudtam, hogy dolgozom, miközben felpolcolt lábakkal otthon feküdtem.

És akkor eldöntöttem: ha ezt az időszakot átvészeljük és minden rendben lesz, meg fogom keresni a szülés létező legbiztonságosabb módját, és letojva az elvárásokat azt fogom választani. Ez pedig a programozott császármetszés volt. (Még ha a gugliban erről is találsz rémsztorikat)

És nem tudom, mi van az emberek empátiaszűrőjével, de miután bejelentettük, hogy babát várok, nem egy nő gondolta úgy, hogy pont velem kell megosztania a barátnője szomszédja ismerősének a horror szüléstörténetét… Én pedig minél több ilyet hallottam, annál biztosabban tudtam, hogy mi az én utam. És tudod mi történt? Miután a dokim feloldozott az ágynyugalom alól, én lettem a legboldogabb és legnyugodtabb kismama. Még az olyan megjegyzések sem tudtak elbizonytalanítani, mint a „belenyúlok a gyerek csillagjegyébe, azzal, hogy én döntök, mikor jön”, „egész életében rettegni fog az alagutaktól”, és a nagy kedvencem: „nem fogtok úgy kötődni, mintha megküzdenél a születéséért.”

Még így is, tudva hogy mindegyik módnak megvan a maga kockázata, a legnagyobb nyugalomban mentünk reggel a kórházba, hogy megszüljem a kislányomat. Pontosan tudtam, mikor, mi fog történni, mikor számíthatok fájdalomra. Miután megkaptam az epidurális érzéstelenítőt, a szülésznő odaült a fejemhez és minden lépésről beszámolt. Amikor pedig azt mondta, hogy látszik a szőke kis feje, elbőgtem magam.

Szerencsém volt, nekem a felépülési fázis sem volt annyira fájdalmas. Ráadásul, amivel szintén sokan nyomasztottak; hogy a császáros anyukáknak később lesz tejük, ha egyáltalán lesz, szintén nem vált be; az első naptól minden flottul ment.

Lassan öt év távlatából pedig azt mondhatom, hogy sosem csinálnám másképp. És, hogy ezt miért mesélem el? Azért, mert úgy gondolom, még mindig van egy bizonyos előítélet azokkal a nőkkel szemben, akik úgy választják a császármetszést, hogy az orvosilag nem indokolt, hanem „csak” mert ők így szeretnék. 

Távol áll tőlem, hogy azt mondjam: csináld te is úgy mint én! Ha van élethelyzet, ahol szerintem egy nőnek megalkuvások nélkül jogában kell álljon a választás lehetősége, az a szülés (természetesen a baba egészségét szem előtt tartva).

Ehhez képest annyira rossz látni, hogy a nők még mindig a legnagyobb ellenségei néha egymásnak, ha valaki máshogy dönt. Pedig a végeredmény ugyanaz, a játszótéren senkinek nem lesz a homlokára tetoválva, hogyan szült. A szemeink alatti karikák, és egy újszülöttel kapcsolatos aggodalmak inkább összeköthetnének minket, nem gondolod?

Sajnos tudom, hogy sok nő van, akinek a szülés (mindegy, hogy természetes vagy császár) élete legrosszabb élménye volt. Elfogadom, és van bennem annyi empátia, hogy ismeretlenül is sajnáljam és kívánjam, hogy ezek az anyák tudják a lelkükben rendezni a rossz élményeket. Elfogadom azt is, ha te csak simán másképp látod.

Remélem te is el tudod fogadni, hogy én, és rajtam kívül sokan, akik a megbélyegzéstől tartva sosem beszélnének erről, ezt az utat választottuk. Nekem jól esett, hogy elmondhattam.