Attól tartok, hogy ilyen „dagadtozása” mindenkinek van. Vagy legalábbis többünknek, mint kellene. Emlékszem, mikor először megnéztem a Király Lindás interjúnkat, attól, hogy elhangzott, mi volt az a mondat, ami lavinaként indította el az énekesnőt az önsanyargatás útján, egy pillanat alatt újra átéltem a gyerekkori „élményemet.”  Annak viszont örültem, hogy valaki felhívta a jelenségre a figyelmet.

Az utóbbi időben egyre több híresség tette szóvá, hogy talán itt lenne az ideje, hogy senki ne cseszegesse a másikat a külseje miatt. (Hihetetlen, hogy felnőtt emberek között ez még mindig téma.) James Corden brit tévés például a saját műsorában (ami jelenleg az egyik legnézettebb talk show Amerikában) akadt ki, miután hallotta, hogy az egyik kollégája, Bill Maher több millió ember füle hallatára arról beszélt a saját műsorában, hogy ideje lenne visszahozni a testszégyenítést a köztudatba, mert a kövér emberekre úgyis ráfér, hogy egy kicsit szégyelljék magukat.

Mivel a csávó nem ismeri a 'ha gödörben vagy, ne áss tovább' elvet, hozzátette: szerinte a mai társadalom egyik legnagyobb baja, hogy a kövéreket isteníti, pedig senki sem fánkkal a kezében született, ezért nem indokolt, hogy elhízott emberek flangáljanak az utcákon.

Corden pedig válaszolt. Elmondta, hogy a kollégája óriási tévedésben van, ha azt hiszi, hogy a túlsúlyos emberek cseszegetésének vissza kéne térnie, ugyanis az a nagy büdös helyzet, hogy ez az igazán felesleges és rohadék jelenség soha nem is tűnt el. (A jelzőket én tettem hozzá.)

Jamesnek igaza van. Csak az hiszi, hogy ebben az píszí világban már mindenkit úgy fogadnak el, ahogy van, aki saját maga nem érintett.  És abban is igaza van, hogy az, ha valaki "jó szándékúan" rávilágít arra, hogy a másik túlsúlyos, nem fog megoldani semmit.

Sőt, Jamessel karöltve hadd súgjak meg egy titkot: senkit nem lehet vékonnyá baszogatni, motiválni, legfeljebb tesképzavarossá, önbizalomhiányossá vagy depresszióssá.

Ezt az állítást pedig az a tanulmány is alátámasztja, ami olyan túlsúlyos gyerekeket vizsgált, akiket a társaik bántanak. Szintén nem kell ahhoz Freudnak lenni, hogy lássuk, miért váltja ki egy, már hormonoktól és testi változásoktól eleve érzékeny fiatalnál a bánatevést és a mozgás iránti motiváció hiányát az, ha piszkálják.

Ez a fajta reakció pedig felnőtt korban sem múlik el. James elmesélte, hogy mikor meghallotta kollégája kövérek elleni kirohanását, szépen felállt, odament a hűtőhöz, és betolt fél doboz fagyit. Ugye, milyen gyerekes? Hát nem látja, hogy csak magával szúr ki? De, ő is látja, én is látom, a lelke mélyén mindenki, aki valamilyen formában önpusztít, látja.

És bár James reakciója úriemberhez méltó volt (mégiscsak brit), annál a pontnál, amikor a testszégyenítő műsorvezető arról beszélt, hogy nem zavarja –e a túlsúlyos palikat, hogy a saját p@csüket sem látják, James megnyugtatta: nem kell érte aggódni, van egy p@cs, akit éppen most is nagyon jól lát.

Szóval, még mindig akad, aki szerint a testszégyenítésnek vissza kéne térnie. Aki viszont érintett, az jól tudja, hogy igazából sem a bántás, sem a plusz kilók miatti görcsök sosem mentek sehova... És lehet, hogy egy élet munkája kell hozzá, de az utóbbin lehet változtatni. Azon viszont, hogy valaki egy p@cs, már nehezebben.