Szerencsés vagyok, drasztikus átalakuláson nem ment át a testem, sőt, a kórházból kevesebb kilóval jöttem ki, mint amivel kezdtem a várandósságot, a striák elkerültek (persze én is minden organikus cuccot magamra kentem a 9 hónap alatt, de a nőgyógyászom szerint ez hajlam kérdése), és 4 éve a vakbélműtéti hegem sokkal jobban kiakasztott, mint bármi, ami a terhességgel vagy szüléssel járt. Viszont az elvárásaim magammal szemben egész mások lettek.

Például most simán leszaladok a boltba vagy elmegyek sétálni smink nélkül, szabadidőruhában, ami azelőtt elképzelhetetlen volt számomra. Sokkal határozottabb lettem abban, mi áll jól nekem és mit kell hanyagolnom, és  még a migrénem is megszűnt. Eddig nem tudtam elképzelni, hogy ne dugdossam a hegem, most nem érdekel, ha kilátszik a fürdőruhából. Persze, ha hirtelen megjelenne Gábriel arkangyal, és mondaná, hogy egycsapásra eltünteti, hát more than welcome, de már nem ez a legfontosabb. Úgy érzem, nem csak fiam született két éve, hanem önbizalmam is.

Őszintén szólva, fogalmam sincs mi kattant át a fejemben, nem vagyok pszichológus, de valószínűleg az, amin ilyenkor átmegy egy nő teste és lelke, egyszerűen felvértezi. Mert azért emlékszem rá, milyen fájdalmakkal jár, míg belejöttünk mindketten a szoptatásba, a gátseb gyógyulása sem leányálom, de a szüléssel ellentétben (arra semmilyen könyv, tanfolyam, rokon és barátnő nem képes felkészíteni) ezekre simán fel tudtam készülni lelkileg is, és mindenféle praktikával is a tapasztaltabb barátnőimnek köszönhetően.

Büszke lettem a testemre, hogy képes a szülés csodájára és a lelkemre, hogy belefér ennyi szeretet, félelem és aggódás, szorongás és öröm. Mindez nem azt jelenti, hogy megszűntek az elvárásaim magammal szemben, csak más jellegűek lettek.

És igen, tudom, elmegyek én a… hogy semmi maradandó, mint a striák, császármetszés hege vagy megnyúlt bőr nem maradt, ezért beszélgettem olyan barátnőimmel is, akik ezt vagy azt nem úszták meg. Szilvi kétszer szült, mindkét alkalommal császárral, és nagyon másképp élte meg mindkettőt. 

Amikor hazamentem a kórházból és fürdés után megláttam magamat a tükörben, az borzasztó élmény volt. Friss vágás, lila foltok a hasamon, fent csöpögött, lent folyt, szóval iszonyú rondának és torznak láttam magamat. Az a plusz 10 kiló sem segített, ami rajtam maradt a várandósság után, pedig nagyon boldog voltam, hogy végre anya lehetek és tudtam, hogy most semmi sem fontosabb a kisbabám táplálásánál, a seb majd begyógyul, és majd visszanyerem a régi formám - úgy másfél évig mégsem tudtam megbékélni magammal. Aztán visszament a csípőm és végre hordhattam a régi ruháimat. Szülés után két évvel újra dolgozni kezdtem, az új élethelyzet nem volt egyszerű, viszont lefogytam, akkor végre tetszett, amit a tükörben láttam. Másodszorra már tudtam, mi vár rám, természetes velejáróként éltem meg mindent.” 

Móni az első gyermekénél alig várta, hogy végre látszódjon a hasa, imádta a várandósság minden pillanatát és jól érezte magát a bőrében. Szülés után kötényhasa lett, ami akkor sem tűnt el, mikor leadott 12 kilót. De ennél is jobban zavarta, hogy a szoptatás alatt hullott a haja és a halántékánál kopasz foltok kezdtek kialakulni.

Féltem, hogy a helyzet csak egyre rosszabb lesz, ezért elmentem hajgyógyászhoz, aki előírt egy tápanyag-feltöltő étrendet és speciális samponnal, tonikkal, pakolással kellett kezelnem otthon a problémát. Ez sokat segített, a súlycsökkenést is ezzel az étrenddel értem el, de a folyamat nem állt meg teljesen, csak akkor, amikor a garatmanduláimat is kivetettem. Mai napig zavar az is, ami a hasammal történt, de nem állok minden nap a tükör elé, és ostorozom magam. A férjem szavai segítettek a legtöbbet, aki azt mondta nekem: ’szültél két csodás gyereket, anyuka vagy, nincs mit szégyellni ezen, nekem tetszel!’ Enélkül lehet, hogy rosszabbul érezném magam a bőrömben.

Két  ismerősöm is azt mondta, ők képtelenek voltak hízni világ életükben, a várandósággal viszont felment rájuk néhány plusz kiló, aminek ők is és a férjeik is nagyon örültek.   

Hajni viszont azt mesélte, a teste és ő sosem voltak a legjobb barátnők a plusz kilók miatt. A várandóssága elején kiderült, terhességi cukorbetegsége van, ezért a 9. héttől diétázott.

Tényleg szigorú voltam magamhoz, így végül még fogytam is - hét kilót a terhesség végéig, majd még hetet a szülés alatt és a kórházban. A mínusz 14 kilót csíptem, úgyhogy mondhatom, hogy a szülés után jobban szerettem a testem, mint előtte.

Dia barátnőm kislánya születése után nem úszta meg a striákat. Bár azt mondta, megérte és reméli, idővel majd szebbek lesznek, frusztrálja, mikor a tévében vagy a neten meglátja a tökéletes testű fitt mamikat.

Ilyenkor azért eszembe jut, hogy aha, biztos inkább erre vágyik a férjem, nem az én dagadt, striás testemre.

Én meg azt gondolom, hogy mindig is lesznek szebbek, okosabbak, bátrabbak, gazdagabbak a világon - de nem tudhatod, hogy a te fotódat látva hány nő mondaná a  világon, hogy "bárcsak olyan lehetnék, mint ő!". És azt is gondolom, ha egy pasi meglát egy csupa kockahas adoniszt a tévében, neki is megfordulhat a fejében, erre jobb lenne ránézni, mint az ő aputestére. Mert nem csak nekünk vannak ám komplexusaink, maximum ők nem mondják. A megváltozott testet elfogadni pedig sokszor tényleg nem könnyű... de szinte mindenkinél elhomályosul a nem tetsző tükörkép, ha a gyerekére néz.

Az pedig, hogy a változást kinek mi segít elfogadni, teljesen egyéni, nincs tökéletes egyenmódszer, vagy csodarecept - de legalább ott a tudat, hogy a paráiddal kicsit sem vagy egyedül.