Mielőtt elküldesz a francba, hogy hogy merészelem, hadd meséljek valamit. Én vagyok az, aki őszintén hisz abban, hogy tud nagy fenékkel is dögös lenni. Hogy tud tetszeni a paliknak. Hogy semmi különbség nincs aközött, hogy 36-os vagy 44-es ruhákat hord. Hogy Ashley Graham van olyan gyönyörű, mint Kate Moss. De az is én vagyok, aki könnyes szemmel jön ki az üzletből, ha a fülbevalón és zoknin kívül semmit nem talál, ami jó lenne rá. Akinek van egy fasza ruhatára, de az utóbbi időben ugyanazt az 5 szettet váltogatja, mert csak azok a cuccok jók rá. Akinek jobban esik leülni és kirakózni a gyerekkel, mint szaladni mellette, amikor biciklizni tanul. És mi a különbség a két énem között? Körülbelül 20 kiló.

Szóval, amikor azt mondom, hogy nem gond, ha az emberen van plusz kiló vagy ducibb, azt komolyan is gondolom, viszont a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy van különbség plus size és plus size között. Voltak időszakok, amikor mérleggel keltem és feküdtem, volt, amikor évekre el is dugtam, csak figyeltem, hogy a ruháim jól álljanak, volt, amikor kidobtam belőle az elemet, hogy ne tudjam nyomasztani magam, ha mégis ráállnék. A mérleget aztán végleg kiiktattam az életemből, maradtak a farmerek támpontnak, és tök jó volt – néha előfordult egy kis ingadozás (rohadt életbe, hogy mindig csak felfele), de összességében boldog voltam.

Egy dolgot utáltam baromira. Hogy a környezetem, mint valami napi árfolyam, úgy kommentelte, hogy éppen „milyen húsban vagyok”. Ha jól néztem ki, akkor dicsértek, ha kicsit több volt rajtam, akkor udvariasan megemlítették a helyes pofimat, ha pedig elszaladt velem a ló, akkor a hallgatásuk volt a ki nem mondott megjegyzés. Ilyenkor tudtam, hogy gáz van és fogyózásba kezdtem, amíg újra nem mondták, hogy de szép vagyok. És ami fontos: amíg újra nem éreztem jól magam a bőrömben.

Mert szerintem ez a lényeg. Ismerem magam, látom magam fotókon és a tükörben, és az a bizonyos jó kisugárzás, a Jolly Jokere minden önelfogadó dumának, nem lesz meg, ha őszintén nem vagy oké magaddal.

Mert nekem a 'body positivity' nem azt jelenti, hogy a nyúlós, mindent megbocsátó cicanacimban este tízkor fagyit zabálok.

Hanem azt, hogyha szülés után mindig is lógni fog egy kicsit a hasam, megspékelve néhány striával, az oké. Azt, hogy XL-es nadrágban menni kirándulni, de nem kidőlni 100 méter után, az oké. Azt a példát látnia a kislányomnak, hogy a hétvégi sütizést nem bűnözésnek hívom (mert szerintem nem az), cserébe figyelni, hogy délután biciklizzünk egyet, az oké.

Nem is tudom mikor jött a felismerés, hogy hoppá, itt most gáz van. Talán, amikor nézegettem vissza a nyaralós képeket és alig találtam köztük olyat, ahol nemcsak a lányom, hanem mindketten rajta vagyunk, mert bujkáltam a kamera elől. Vagy, amikor elő akartam szedni az őszi farmeremet és a kanyarban sem vagyok ahhoz, hogy begomboljam. Pedig az sem egy ultra skinny darab.

De ha a külső jelekre nem is adok sokat, az érzés akkor is ott van. Ez most nem oké. Nem akarom az életmódváltás szót használni, jobban illik hozzám, ha azt mondom, „addig eszem az unalmas, de egészséges kajákat, amíg el nem kezdem újra annyira jól érezni magam a bőrömben, hogy ne rázzon ki a grillcsirke és a túró szavaktól a hideg”. És ahelyett, hogy szomorúságomban elkezdeném győzködni magam, hogy így is jó vagyok, inkább átírom kicsit a saját napi bölcsességem: „Úgy is jó leszek, csak egy egészségesebb, jobb bőrben.”