Tényleg igaz az, hogy ha egyszer tetováltatsz, nem tudsz leállni?

Emlékszem, mennyire örültem, amikor végre 18 lettem, és nem kellett anyu beleegyezése ahhoz, hogy tetoválást csináltassak magamnak. Ki is választottam egy szép szitakötőt, nagyon bejött a csuklótetkó, úgyhogy oda kértem, és büszkén sétáltam haza a szerzeményemmel, annak ellenére, hogy nem volt túl profi munka, és úgy vésték bele a kezembe, mert nem a legjobb szalont találtam meg (Pápán nehéz is olyanra bukkanni, ami minőségi tetkókat csinál, én meg ott laktam akkoriban). Rögtön sokkal felnőttebbnek és önállóbbnak éreztem magam, mint előtte, pedig annyi volt a különbség, hogy rárajzoltak egy mintát a kezemre, ami nem fog lejönni soha.

Aztán már 23 évesen eldöntöttem, hogy kell nekem még egy tetkó, azt gondoltam, már vagyok olyan felelősségteljes, hogy ne bánjam meg, amit most választok. Ki is néztem, hogy tök vagány lesz, ha egy tollat varratok a cicim mellé az oldalamra, el is mentem a város egyik legjobb tetkósához (köszi, Bercsényi Balázs!), és meghoztam életem egyik legjobb döntését. Csak aztán ezt is tök hamar megszoktam, most már fel sem tűnik, hogy tollas az oldalam.

Úgyhogy egy szép szigetes délutánon pár éve tesóimmal úgy döntöttünk, hogy megcsináltatjuk a harmadik tetkómat, ők meg maguknak az elsőt, és tesótetkót varratunk magunknak. Bár a Szigeten ezt azért nem ajánlanám senkinek (annyira sietnek a tetkósok, hogy még három háromszöget sem tudtak egyenesen megrajzolni), de hatalmas élmény volt, és tök jó, hogy mindhármunknak van egy ilyen emléke.

Nem is tudom, hogy miért szeretnék még egyet - azt sem tudom eldönteni, hogy hova varrassak, és azt sem, hogy mit, de valamiért újra tű alá feküdnék. Utánanéztem, hogy mi lehet ennek a pszichológiai háttere, mert több embertől hallottam, hogy ha egyszer elkezdesz tetováltatni, utána már tök nehéz leállni, és mindig újabbat és újabbat szeretnél varratni.

A Psychology Today cikke szerint elég soktényezős a dolog, és nem is beszélhetünk függőségről, inkább arról, hogy a tetoválás egy olyan élményt nyújt, amitől különlegesebbnek, bátornak és érdekesnek érzed magadat. Ez hamar elmúlik, ha megszokod a tetkót, az emléke viszont megmarad, és tudatosan vagy tudat alatt is szeretnéd újra így érezni magadat, mint akkor, amikor megcsináltattad a tetoválást. Ezt abszolút aláírom, én szinte euforikus állapotban voltam mindegyik tetkóm után, főleg azért, mert egyébként rosszul vagyok a tűktől, és nagyon vagánynak éreztem magam, hogy mégis bevállaltam.

via Giphy

És itt van a dolog második aspektusa: mivel a tetoválás azért bizonyos szintű fájdalommal, de legalább is kellemetlenséggel jár, úgy érzed, hogy megdolgoztál érte, és bátor vagy, hogy bevállaltad. A fájdalom maga fontosabbá teszi az élményt, mint amilyen, és egy kicsit háborús hősnek érezheted magad, ahogy kenegeted a hegesedő műalkotást.

Aztán persze ott van az is, hogy a művészet nagyjából egyidős az emberiséggel, és mint önkifejezési eszköz, a tetoválás is olyan érzést kelt benned, hogy egyedi vagy, különleges, és más, mint az összes többi ember (még akkor is, ha ugyanolyan tetoválásod van, mint több ezer másik embernek). Egy ilyen végleges rajzot bevállalni nagy felelősség, így ha ráveszed magad, tényleg úgy érezheted, hogy megvalósítottad önmagad, és azért lássuk be, ez az, amire nagyon sokan vágyakoznak minden nap.

Szóval, valójában nem függőségről beszélhetünk, hanem arról, hogy egy tetoválástól különlegesnek érzed magad, de csak ideig-óráig, amíg meg nem szokod. Utána pedig újra és újra kívánod ezt az érzést, ezért újra és újra tetováltatnál. Most, hogy értem a dolog mögött a pszichológiát, kicsit más szemmel nézek a mintákra a testemen - de azért nem tántorított el attól, hogy még egyszer varrassak magamra valami szépet és különlegeset.