Valld be, hogy te is parázol a terhességtől!

Van egy elméletem arról, hogy mikor érdemes gyereket szülni. Ebből ugye máris kiderül, hogy nincs még gyerekem, mert addig szoktak az embereknek ilyen elméleteik lenni. Azért én hiszek benne, mert szerintem jó kis elmélet. Kb. az a lényege, hogy nem akkor kell gyereket szülni, amikor azt gondolod, hogy egy kisbaba egy darabka illatos, rózsaszín bárányfelhő, és nem is akkor, amikor elalélsz a hüvelykujj méretű bébizokniktól. Hanem akkor, amikor megérted, hogy gyereket vállalni vér, fájdalom és kialvatlanság, és a hatalmas boldogság meg cukisághalom mellett azért egy elég kiadós adag szívás is. És mégis akarod.

Hát nagyjából itt tartok most az életemben. Hogy akarok gyereket, és közben, basszus, dobáljon meg használt pelenkával, aki nincs így vele, de én igenis félek tőle. Még az olyan dolgoktól is, amiktől tudom, hogy nem illik, mi több, egyenesen nem szabad félni, mert azt laza eleganciával fel kell áldozni az anyaság oltárán. Például a testemet.

Ott van ugye rögtön az elején a terhesség. És igen, én is azt gondolom, hogy ez az egyik legelképesztőbb és legfantasztikusabb dolog a világon. Mármint maga a tudat, hogy erre képes a testem. Képes vagyok létrehozni egy igazi, élő, valódi kicsi embert a semmiből! Ha ez nem szuperképesség, akkor nem tudom, mi az. Közben meg persze a kilenc hónapnyi mindennapos valóság az, hogy megosztom a testemet valakivel, és én, aki még nem csináltam ilyesmit, azért ettől egy pillanatra lezsibbadok. A testemet. Ezt, amit most mozgatok, amivel eszem, amit ismerek. Ami csak az enyém. Valaki birtokba veszi és használni kezdi, és gyakorlatilag a végletekig kizsigereli: kinyújtja a bőrömet, elszívja a vitaminjaimat, tönkre teszi a fogaimat.

Kell ez nekem? Kell. Félek tőle? Most miért hazudjak? Igen. Félek attól, hogy striáim lesznek, hogy felfúvódok, és a legjobban attól, hogy soha többé nem lesz már ugyanolyan a hasam, ami az egyetlen olyan testrészem, amit világ életemben nem csak elfogadtam, hanem tényleg igazán szerettem, és ezt, pont ezt kell majd beáldozni a nagy cél érdekében. Szóval félek. És mit csinál az ember lánya, ha megijed az ismeretlentől? Hát megkérdezi a már tapasztalt barátnőit, hogy velük mégis mi volt.

Mariannt hosszú évek óta ismerem, egy munkahelyen dolgoztunk, aztán elköltözött, férjhez ment, ma már két kisfia van.

„A nagyobbik fiam nem sokkal azután fogant, hogy összeházasodtunk a férjemmel, az esküvőre pedig sikerült elég jól formába hozni magam, akkoriban tényleg jól éreztem magam a bőrömben. A terhességem teljesen problémamentesen és gondtalanul telt, büszkén nyomtam ki a hasam –, ami a végére óriási lett – nem különösebben foglalkoztam azzal, hogy milyen lesz majd a testem szülés után. Ettem, amennyi jólesett, hébe-hóba kenegettem magam stria elleni krémmel, tetszett, hogy nőnek a melleim. A szülés nem épp úgy sikerült, ahogy elterveztem, bár hüvelyi volt, a természetes jelző nagyon nem passzol rá. A kisfiamat fogóval segítették a világra, így az egyéb beavatkozások mellett gátmetszést is kaptam. Azt hiszem, nagyjából egy hónap kellett, hogy testileg rendbe jöjjek – a gátsebem szétnyílt, így a szokásosnál lassabban regenerálódott. Lett néhány terhességi csíkom, de csak a hasam legalján, ezek nem igazán zavartak.

Az alakomat nagyjából sikerült visszanyernem, és bár mindig is akkor éreztem igazán magabiztosnak magam, ha jól néztem ki, valahogy már sokkal kevésbé voltam kritikus magammal, talán mondhatom, hogy elfogadtam magam (nem photosoppolgattam a rólam készült fotókat utólag).

A második fiam megszületése sokkal jobb élmény volt, a felépülés is gyorsabban ment, a lelki sebeimre is gyógyítólag hatott. Lett jó néhány új striám, és  most, 14 hónappal a szülés után is van rajtam némi plusz, de tulajdonképpen jól érzem magam a bőrömben. Néhány napja gyantázás közben megállapítottam, hogy azért a gátam környéke nem pont ugyanúgy fest, mint a szülések előtt, de úgy vagyok vele, hogy ha minden jól megy, a férjemen kívül nem is fogja nagyon nézegetni más, a szex minőségében pedig szerencsére nincs negatív változás(a mennyiség persze más tészta). A melleimre leszek kíváncsi, hogy milyenek lesznek majd. Korábban viszonylag kicsik voltak, és inkább ágaskodtak, most már kezdenek lógni, de még elég teltek (3 hónap megszakítással lassan négy éve szoptatok), de most valahogy úgy gondolom, hogy ebből sem fogok túl nagy problémát csinálni, aztán majd kiderül.”

Oké, a gátmetszéses sztorival Mariann annyira nem nyugtatott meg, azt viszont simán el tudom képzelni, hogy valaki képes a várandósságot meg a szülést egyfajta önbizalomtuningként megélni, és tulajdonképpen sokkal jobb viszonyba kerülni általa a testével, elvégre nem semmi, amin így együtt végigmentek. De azért nem mindenki így éli meg a dolgokat. Zita például azt mesélte, hogy még ha a kislányát a fogantatás pillanattól imádta is, azért voltak rázós pillanatai:

„ Az első rúgások, a baba forgolódása volt számomra a legidegenebb, intenzívebb és izgalmasabb érzés. Ami meglepő volt az a rengeteg orvosi vizsgálat, a sok ijesztő tényező (sem az orvosom, sem a védőnő nem próbált soha megnyugtatni, inkább jobban keltették bennem a feszültséget minden lehetséges komplikációval kapcsolatban), ezen kívül az én hasam nagyon lassan nőtt, 6 hónapos terhesen alig látszódott valami, bár pici vagyok és igen csak vékony, illetve a baba sem volt túl nagy születésekor. Engem őszintén megviselt, hogy változik a testem.

Rengeteg dolog megijesztett a terhességgel kapcsolatban, nem tudtam azonosulni azokkal az anyákkal, akik csodaként fogják fel a 9 hónapot. Zavart a változás, tudtam, hogy imádni fogom a lányom, ha a kezemben tarthatom, de a terhesség kellemetlen emlék számomra.

A nővérem is ebben az időszakban várta az első kisfiát, aki végül egy héttel előbb született meg a lányomnál, de a kettőnk terhessége össze sem hasonlítható. Más-más komplikációk léptek fel és teljesen más volt a szülés is számunkra. Míg ő magas, vitális testalkatával 1,5 óra alatt világra hozta a gyermekét, nekem ez a folyamat 12 órába telt. Na erre aztán végképp senki nem készített fel…

Úgy érzem, kissé magamra voltam hagyva ebben az időszakban, már csak azért is, mert mindenki megállás nélkül hajtogatta hogy mosolyogjak, örüljek, élvezzem ezt az áldást, de én a legkevésbé sem így éreztem magam."

Zita még azzal a jó tanáccsal lát el, hogy ha igazán odafigyelek arra, hogy mit eszem, akkor az a bőrömön, illetve a fogyás utáni alakomon is meg fog látszani, ő is ennek tulajdonítja, hogy végül ezen a téren nem voltak gondjai, néhány héttel a szülés után már ismét lapos volt a hasa – bár hozzáteszi, ha nem alakult volna ki nála terhességi cukorbetegség, akkor nem tudja, hogyan uralkodott volna magán, mert legszívesebben mindent megevett volna.

Az egészséges meg tudatos táplálkozás, meg a sport persze jól hangzik, de ha én a holnapi napon szülnék, akkor is jóval idősebb lennék, mint amennyi Zita volt, amikor az (egyébként szuper jófej) kislánya született, úgyhogy gyanítom, ezt a stria dolgot nem fogom megúszni. Pláne, hogy én már kamaszkoromban sem úsztam meg, pedig akkor semmi más nem történt, csak hogy viszonylag gyorsan nőttem 10 centit, meg kislány testből női csípőm lett, és az én bőröm még ezt sem tudta követni. Szóval próbálok előre belenyugodni, hogy striáim lesznek és kész. Reméltem, hogy ennek a gondolatnak az elfogadásában Réka fog segíteni, aki minden barátnőm közül a leginkább zen, a legnőiesebb, legspirituálisabb lélek. Jó, azt azért tudtam, hogy ő sem fogja azt mondani, hogy isteni áldásként fogadott minden terhességi csíkot. Biztos vannak ilyen emberek is, csak nem az én barátaim között.

„A várandósság ajándék, feladat és élvezet volt számomra lelki értelemben, fizikai szinten pedig hatalmas elfogadásra és önszeretetre tanított. Rengeteg türelmet kért tőlem az „új testem” elfogadása, még akkor is, ha előtte sem szerettem mindig feltétlenül azt, ahogyan kinézek. Striák, megvastagodott párnácskák a derekamon, és egy vágás… ezeket az elején nagyon tudtam gyűlölni, és haragudni, amiért a szülésnél semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem.

Az eszemmel készültem arra, hogy hullani fog a hajam, fájni fog a hátam, és még pöttyösebb leszek, mint valaha, de megélni ezt mégis nehéz volt, amin az első idők fáradtsága sem segített.

Egyébként is féltem, ha én nem szeretem, elég lesz-e, szép lesz-e még a testem a férjemnek, a kisfiamnak, magamnak? Aztán ahogy a pici babánk felcsimpaszkodott rám, és megéreztem, hogy számára így vagyok tökéletes, a férjem pedig nap mint nap elmondta milyen szépnek és erősnek lát, az bennem is helyre rakta, hogy ezzel a testtel én ÉLETET adtam. És egy ilyen test nem lehet csúnya. Azóta szeretem, ahogy van."

Na jól van, jól van, de akkor mégis mit tehetünk azért, hogy senki ne egymagában rettegjen attól, hogy rossz anya lesz-e belőle, amiért egyszer elkeseredett egy bedagadt boka vagy egy májfolt fölött? Rékának erre is van ötlete.

Szerintem érdemes barátnőkkel, anyával, tesóval, férjjel, bárkivel, aki kedves az új édesanyának, sokat beszélni erről, és átengedni magunkon ezt az érzést. Ez az önismeretben is segíthet, meg abban is, hogy megtanuld megélni ezt a teljesen új dimenziót, amibe kerülsz, és megtanulj örülni neki, mindennel együtt.

Szerintem meg igazad van, Réka! Beszélgessünk!

Szavazás