Az második igazán durva vizsgaidőszakom közepét taposom, és a minap, amikor "reggeli" után észrevettem, hogy besötétedett, zsibbadó fenékkel kimentem a fürdőbe, hogy a pattanásaim nyomkodásával kielégítsem a napi ingerigényemet. Aztán tettem egy érdekes felfedezést, amint belenéztem a tükörbe: 

Az van, hogy nagyon szarul nézek ki.  

Olyan sápadt vagyok, mintha fél éve nem hagytam volna el a lakást, az arcomat ellepték a stressz okozta aknék, és a pólómra - amit minden reggel úgy veszek fel, hogy újra megszagolom (mintha lenne bármiféle jelentősége) - is ráférne egy alapos mosás. (De lehet, hogy ki sem mosom, mert akkor honnan tudnám, hogy mit ettem a héten?) 

Hogy jutottam el idáig? 

Persze ezen az egészen kicsit nevetek is, hol kínomban, hol nem: amikor eszembe jut, hogy milyen vizsgaidőszakot képzeltem el még május elején, visszautaznék az időben, és lekevernék magamnak egy jókora pofont. Ja, és rászólnék magamra, hogy kezdjek már el tanulni, mert júniusban nagyon rossz lesz nekem, ha nem így teszek.

Esküszöm, akkor egy olyan kép lebegett előttem, ahol zöld teát szürcsölgetve, egy tisztítómaszkkal az arcomon, a Stabilo-készletemet szimmetrikusan elrendezve, az anyagot szövegkiemelővel a kezemben átfutva megváltom a világot, miközben lakkozom a körmöm, és fejben már be is pipáltam magamnak a Neptunban az ötöst. 

A realitás ezzel szemben az, hogy kávét iszom este 8-kor, hiszen valahogy még a fejembe kell verni a binokuláris diszparitást. A hűtőm úgy néz ki, mint Bridget Jones fridzsidere, amikor Daniel Cleaver elhagyta “az amerikai botsáskáért”. Üres pizzásdoboz hever a kanapén - a futár azt hitte, beteg vagyok, jobbulást kívánt. A körmöm annyira le van rágva, hogy felesleges rá a lakk, a két szemem között megjelent a "koncentrálóráncom", a karom pedig tele van filctollfoltokkal. Pont, mint a lepedőm, mert nyilván váltogatni kell a tanulás helyét, hátha kitekert pózban az ágyban, vagy a konyhapulton, vagy a mosógépen jobban fog az agyam.

Tegnap kiteregettem, és azzal a lendülettel ki is merültem. Az alvásigényem egy csecsemőével vetekszik, már mindegyik memóriateát kipróbáltam, a keresési előzményeimből könyvet lehetne írni "Hogyan tanulj gyorsan és hatékonyan?" címmel, a szobanövényeim az utolsókat rúgják. Már mindenki félve kommunikál velem, egy "mizu?"-tól is el tud borulni az agyam. 

Szedem a magnéziumot, bár inkább a Frontint kéne, hiszen amint meglátom, hogy új üzenetem van a Neptunban, kétszázas pulzussal konstatálom, hogy csak kitöltendő kérdőívem érkezett, vagy a tanulmányi osztály küldött valami pénzügyi hülyeséget, ami - hadd üvöltsem ki - KIT ÉRDEKEL MOST, mikor a vizsgaeredményeimet várom?

Csak én viselem ezt ilyen rosszul? 

Persze a kétségbeeséseimet megosztottam a szintén egyetemista barátaimmal, akik hasonló tünetekről számoltak be, szóval megnyugodtam, nem biztos, hogy velem van a baj. A vizsgákra persze kicsípem magam, aztán amint hazaérek, kezdődik minden elölről: otthonszagú póló fel, melltartó le, kényelmes tanulópóz felvesz, majd ledolgozom a mai kínai mellé érkezett szerencsesütit (is) nyáron. Amúgy a cetlin, amit az üres kalóriákat és nulla tápanyagot tartalmazó kekszben találtam, az állt: "annyi idős vagy, ahány évesnek érzed magad." Én akkor valahol 80 és a halál között mozgok, de mindegy is, mert hát most minden mindegy, ugye. Csak görbüljön. 

A következő vizsgaidőszakra majd időben elkezdek tanulni. Meg betárazok jó sok arcmaszkot, hogy legalább a májusi vízióm ezen részét teljesíteni tudjam.