Már évszázadokkal ezelőtt is azok a kelmék voltak kedveltek az előkelőségek körében, amelyek drága alapanyagokból, bonyolult technikai eljárással készültek, és amiket akárki nem engedhetett meg magának. Élénk színeket előállítani nem volt egyszerű feladat, ezért az ilyen ruhák kizárólag a nagyon gazdagok kiváltságai voltak. 

1. Vörös

A hatalomhoz legszorosabban kapcsolódó szín a vörös és annak árnyalatai, mint a bíbor, a skarlát vagy a karmazsin. Ezek ma már szinte szinonimák, régen viszont egész mást jelentettek. Ami közös bennük, hogy mindig is a bőséget, a jólétet, az életet, a fenséget és az erőt társították hozzájuk. Eleinte csak a karmazsin volt egyenlő a szép mélyvörössel, és egy igen ritka és nehéz eljárással festették be az anyagokat: egy tölgyfélén élő kermesztetűből és petéiből nyerték ki a színt.

A lilás bíbor színezéket az ókortól a bíborcsigából és más tengeri puhatestűekből passzírozták ki, egy kissé gyomorforgató eljárással.

…a színezőanyag kinyerése a bíborcsigákból hosszadalmas és körülményes folyamat volt: a házától megfosztott állatot besózás után 10 napig vizelettel áztatták, majd a leülepedett húscafatok eltávolítása után ezt besűrítették. Ezután adták hozzá a mézet, majd egy erre a célra kialakított csőben melegítés közben szilárd anyaggá sűrítették, amely így került kereskedelmi forgalomba. Melegen, tetsztőleges hígításban vizelettel vagy vízzel oldották fel. Nehéz volt egyenletesen színezni vele, az 5-6 óráig tartó eljárás alatt többször kiemelték az anyagot. A legsötétebb és legdrágább bíbort kettős színezéssel állították elő. A bíborcsigával festett kelme orrfacsaróan büdös volt – írta P. Szeoke Judit Római császárkori viselet és divat című könyvében.

Lehet ezt még fokozni: Kurt Wehlte A festészet nyersanyagai és technikái című könyvéből megtudtam, egy időben nem csak növényekből és állatokból vonták ki a festékanyagokat, hanem emberi maradványokból - például az egyiptomi múmiákból is készítettek pigmentet.

A skarlát ma már egyértelműen a vörös egy árnyalata, régen azonban ez az elnevezés nem egy konkrét színt takart, hanem azt a méregdrága kelmét, amelyet csak uralkodók hordhattak. Lehetett bármilyen szín: kék, zöld, sárga, sőt fekete is, a lényeg, hogy élénk legyen, emiatt volt ugyanis szinte megfizethetetlen.

Az anyagok értékét úgy növelték, hogy arany és ezüst szálakat szőttek bele - ezt brokátnak nevezték, és meglehetősen elnehezítette a kelmét.  A súlyos öltözettől szinte szoborszerűvé vált a viselője. Az 1500-as évekbeli Holbein-festményen VIII. Henrik pont ilyet hord.

Az antik Rómában csak a császár hordott bíborszín ruhát, a nemesek legfeljebb bíbor szalagot vagy egy szegélyt viselhettek a tógájukon, melynek szélessége jelezte a társadalmi rangot, alacsonyabb néprétegek nem hordhatták. A bíbort, mint a hatalom jelképét Rómától örökölte a keresztény egyház. A Bizánci Birodalomban szintén a császári hatalomhoz tartozott: a „bíborbanszületett” kifejezés a legmagasabb rangot és a császári apától való származást jelentette – írta Luce Boulnois A selyemútban.

Különleges minőséget képviselt a Velencében készített, gyakran arannyal átszőtt skarlátszövet is. A polgárságnak ruharendeletekkel tiltották viseletét – írta Victoria Finlay Színek című könyvében.

2. Kék

A kék szín egyéb felületeken már 3000 évvel ezelőtt, Egyiptomban is ismert volt, ezekhez ásványi eredetű anyagokat, azuritot, kobaltot, réztartalmú ásványokat használtak. A kelmét azonban sokáig nem sikerült szép, élénk kékre festeni Európában, ugyanis a legerősebb festőanyagot az Indiában termő indigó adja. Később innen importálták, illetve festőcsüllenget termesztettek, ami Európában is honos, ám sokkal gyengébb színezőanyag volt. 

Valóságos divat- és színforradalomnak számított, amikor a 10. század végén Nyugat-Európából, elsősorban Franciaországból kiindulva elterjedt a kék viselet. A fordulatot technológiai fejlődés előzte meg, mert ebben az időben a festőcsüllengből hatékonyabban tudták kinyerni a kék színanyagot, bár nem érte el az indiai indigócserje színezőerejét. Legalább ilyen fontos volt a színezék stabilizálása a kelmén, ezt timsóval oldották meg, de ezt is az ipar és kereskedelem fejlődése tette lehetővé – írta Peter Spufford Hatalom és haszon című könyvében.

Miután sikerült előállítani a ragyogó királykék színt, gyorsan a francia királyok és hercegek színe lett. Gyakran arannyal társították - gondoljunk csak a Bourbon címerre! 

Európában a vörös és a kék a gótika korában kezdett versengeni egymással. Komplett városok köszönhették gyarapodásukat ezeknek a kelméknek, például Velence gazdaságát a skarlátvörös lendítette fel, még Erfurt vagy Toulouse a kéknek köszönhette felemelkedését. 

A középkorban külön céhekbe tömörültek a vöröskelme- illetve a kékkelme-festők, és az ősibb hagyományokkal bíró vöröskelme-festők megpróbálták akadályozni az új divat, a kék terjedését. Olykor városokon belül is dúlt a harc, mindent megtettek a másik ellehetetlenítéséért. A vöröskelme-festők például arra vetemedtek, hogy a templomi üvegablakok készítőitől kék ördög-ábrázolást rendeltek, hogy ezzel is elijesszék a híveket az új divatszíntől - olvastam Pastoureau: Blue - the history of a colour című könyvében.

3. Fekete

A fekete először a 15. századi Burgundiában lett a hatalom színe, ez volt akkoriban Európa divatközpontja, a feketét kevés arannyal és fehérrel egészítették ki. Flandriából került a színdivat Spanyolországba, itt a királyi udvarban a szigorú etikett megkövetelte a fekete viseletet, ezt 16. századi festményeken is láthatjuk. 

4. Sárga

Míg Európában főképp a megszégyenítés színe volt, (erről itt írtunk) Kínában a sárga a hatalom jelképévé vált. A császársárgát csak az uralkodó és közvetlen hozzátartozói viselhették. „A Han-dinasztia császárai rituális köntösük színét aszerint választották, hogy a természet mely eleméhez fohászkodtak: például a Holdhoz imádkozva fehéret, a Naphoz vöröset vettek fel" – tudtam meg Bódiné Beliznai Kinga Ruházat és jelképek című művéből.

+1. Rózsaszín

Európában századokkal korábban a férfiak színe volt a rózsaszín, sőt, egyenesen előkelőnek számított, például fényes selyemanyagokon. Egy 14. századi francia miniatúrán legalábbis rózsaszínben pompázik a király. De reneszánsz festményeken is rózsaszínt viselnek a hercegek, például Masolino, Mantegna, Pontormo, Masaccio vagy Vasari képein. 

 

Felhasznált irodalom:
Földvári Melinda: Császárvörös, királykék – a hatalom színei