Kitti hajvágásos-krízises cikkéről jutott eszembe, hogy bizony nekem is volt egy elvetemültebb korszakom, amikor a hosszú szőkétől kezdve a rövid vörösig gyakorlatilag mindent kipróbáltam. Utólag visszagondolva egyik fazont sem bántam meg, viszont a visszajelzések elgondolkodtattak. Miután a sokadik „jaj, de jó, hogy újra szőke vagy, annyira nem állt jól az a vörös” megjegyzést kaptam, visszakérdeztem: „és ezt miért nem mondtad akkor, amikor befestettem?” Persze ilyenkor mindenki ugyanazon az elnyújtott hangon, kissé félrebiccentett fejjel azt válaszolta: "azért, mert nem akartak megbántani".

Elgondolkodtam a dolgon -  végül is a stílus, valaki kinézete tök szubjektív, így elég vékony a határ, hogy mibe szabad beleszólni. Abban a helyzetben szerintem illik mélyen kussolni, ha olyan tényezőről van szó, amin az illető nem tud változtatni. Ha viszont kikéri a véleményemet, akkor szabad a pálya!

A „fogytam már?” szitu

A barátnőd eléd áll: már egy hete fogyózik, és ugye, szerinted is látszik? Értem én, könnyebb azt mondani, hogy persze, és bullshitelni róla, hogy főleg arctájékon durván feltűnő a változás, de minek?

Tudom én, hogy milyen 48 óra fogyókúra után arról képzelegni, hogy mintha elkezdett volna lógni rajtam a nadrág, hiába tudom a lelkem mélyén, hogy ez nem igaz.

Kamuzni szerintem felesleges, biztatni viszont nem árt: tartson ki, valószínűleg a plusz kilók sem ötnapnyi tivornya alatt ugrottak fel. Így legalább tudni fogja, hogy amikor megdicséred, akkor azt komolyan is gondolod.

„Na, milyen az új hajam?” szitu

Van a hajnak egy olyan remek tulajdonsága, hogy nincs az az elcseszett fazon vagy szín, ami ne tudna lenőni. Drága nagymamám mindig magának festette a haját (őszről szőkére), és egyszer bizarr levendulalila színű lett a végeredmény. Ő imádta (még jó, hogy erős fényben nem nézegette a saját fejét, különben szegény infarktust kapott volna), én pedig annak örültem, hogy ő örül. Mikor kikérte a véleményemet, elmondtam, hogy nem az én stílusom, volt már szerintem előnyösebb árnyalatú is, de ha neki tetszik, tojjon le minden véleményt. Ezt azóta is így gondolom: szerintem kevésbé fontos, hogy egy haj előnyös-e valaki arcformájához, mint az, hogy boldogan hordja , ezáltal növeli az önbizalmát, és jobban hat a kisugárzására. 

„Jó a ruhám?” szitu

A kolléganőd boldogan mutatja, hogy megtalálta álmai szoknyáját. Igaz, látszik, hogy a derekánál feszül, igaz, hogy a fazontól plusz öt kilóval többnek tűnnek a combjai, míg a hosszától ő maga tűnik negyven centivel alacsonyabbnak. Elsőre azt gondolnám, látnia kellett mikor felpróbálta, hogy ez gáz, így szépen megdicsérem a szoknya…anyagát. Aztán bevillan, hogy nekem is vannak szettjeim, amikről meg voltam győződve, hogy istenien állnak, ma már viszont látom, hogy más mozit néztem, és azt kívánom, bárcsak szólt volna valaki. Így inkább nyelek egy nagyot, és valami olyasmit mondok, hogy én nem mertem volna megvenni, mivel TUDOM, hogy egy ilyen fazont milyen nehéz úgy viselni, hogy az jól is nézzen ki. És vadul imádkozom, hogy értse a célzást, és ne kérdezze meg, hogy „de ugye nekem sikerült”?

Megjegyzés: Vannak helyzetek, amikor nemcsak illik, de szerintem kötelező a sírba vinned magaddal a titkot, ha egy ruha nem tetszik. Még a legjobb barátnőddel sem csinálhatod meg, hogy az esküvői ruhájáról - amire sanszos, hogy rengeteg időt szánt, hogy megtalálja a tökéleteset - ne kizárólag a legjobbakat mond. Pláne nem az esküvője napján. De még évek múlva sem sóhajthatsz fel, hogy „milyen elegáns volt az esküvőd, nem bánod, hogy a ruha azzal a sok fodorral stílusában kicsit eltért?”

„Igaz, hogy nem ismerem, de fordított esetben én hálás lennék” szitu

Ez talán a legkeményebb dió. Mérlegelni, hogy egy tök idegennek szüksége van–e a figyelmeztetésemre. És ez itt a lényeg. Úgy gondolom, hogy figyelmeztetésre igen, véleményre nem.

A boltban, sorban állás közben hiába szúrja a szemed, hogy a csajnak kitüremkednek a kis hurkái a farmerjából, az nem a te dolgod.

Ha meglátod, hogy az árcédula kikandikál a pulcsijából, akkor szerintem illik szólni. Ugyanez vonatkozik a cipő talpára ragadt vécépapírra, rúzsos fogakra, orrig lefolyó szemfestékre. Ez nem ízlés kérdése, hanem olyan kis apróságok, amikért ha szólna, te is imába foglalnád egy ismeretlen nevét. Azért viszont, ha szóvá teszi, hogy szerinte öregít a frufru, már nem biztos. Ez maradjon az őszinte barátok és a ritkán látott, minden jobban tudó nagynénik asztala.