Életemben először tetováltattam, és hihetetlenül sokat tanultam belőle

Egy-két írásomban már említettem, mennyire rajongok a tetkókért. Az utóbbi években, amint megláttam valakin, hogy egy szöveg, szimbólum vagy bármilyen minta díszíti a bőrét, elkezdtem kérdezősködni arról, hogy mi a sztori mögötte. Tudni akartam, miért pont azt, és miért pont úgy szeretné magán hordani az illető. Mindig ittam a szavait azoknak, akik erről meséltek, kicsit fel is néztem rájuk a bátorságuk és vagányságuk miatt. Éreztem, hogy nagyon szimpatizálok ezzel a vonallal, és egy jó ideje tudtam már, hogy nálam is el fog jönni a varratás ideje. Ez - hamarabb, mint gondoltam - a nyár végén be is következett. 

Augusztusban elvesztettem Talizmánt. A lovat, akit a világon mindennél jobban szerettem, aki nemcsak a legjobb barátom, de a tanítóm, és egyben a gyerekem is volt. Egy percig sem volt kérdés, hogy magamon akarom őt tudni örökre. 

Úgyhogy alapos átgondolás, tervezgetés és a szülői, konzervatív nevelésminták fejbéli feloldása után bejelentkeztem abba a budapesti tetoválószalonba, aminek az Instáját már egy ideje nézegettem, és felkerestem azt a művészt, akinek a legjobban tetszettek a munkái. Konzultáltunk, elképesztően jó fej és kedves volt, megrajzolta Talizmánt többféleképpen, a nagy napon pedig együtt választottunk, és négyórás procedúra keretein belül a lovam visszakerült az életembe. A karomon hordom, így bármikor láthatom az orrát, a kis homlokfoltját, a fölényes és magabiztos tekintetét, és persze az egészet egybevetve azt, hogy megléptem.

Életemben először csináltam úgy valamit, hogy a világon senkinek nem érdekelt a véleménye. Még most sem érdekel, mert így Talizmán mindig velem lehet, és én imádom.  

Ez pedig nagyon durván felszabadító érzés. Nagyjából erre számítottam, amikor néhány hónapja még csak álmodoztam a saját tetoválásomról. De végül sokkal többet kaptam ettől az élménytől, mint bátorságérzetet, magabiztosságot és felszabadulást. Valójában egy képet kaptam önmagamról. Megbizonyosodtam arról, hogy az én testem csak és kizárólag az enyém, én rendelkezem felette, én adom meg neki azt, amire szüksége van, és én díszítem úgy, ahogy szeretném. Tudom, ez evidens (és nemcsak a tinta vezethet el ehhez a gondolathoz), de hidd el, nem mindenkinek ilyen nyilvánvaló ez. Sajnos még mindig túl sokan vannak bezárva a saját félelmeikbe, hiedelmeikbe, és ezzel kapcsolatos az, ami a legjobban megdöbbentett a tetováltatásban: a környezetem reakciói. 

Azt nyilván sejtettem, hogy az ötvenes korosztálytól felfelé megkapom majd a “milyen nagyi leszel kivarrt karral”, a “tetovált pszichológus nem túl hiteles” (pszichológiát tanulok), meg a “nem a bőrödön kell rá emlékezni, hanem a szívedben” intelmeket. Ezeket ki is pipáltam nagyjából két nap alatt, ráadásul azoktól kaptam meg, akiktől számítottam rá. Na, bumm, van, akinek ez nem jön be, és még mások dolgába is szeret beleszólni.

Azon viszont elgondolkodtam, hogy milyen hihetetlenül klassz szűrő egy tetoválás... 

Férfiak, munkáltatók, emberi kapcsolatok, bizalmasok: őket mind meg tudod szűrni egy kis tintával. Nem egy ember jár hosszú ujjúban randizni, mert fél, hogy esetleg a kiszemeltjének nem tetszenek a tetkók. Nem egy ember jár télen-nyáron fehér ingben a bankba dolgozni, hogy eltakarja a kivarrt testét. Nem egy embertől fordultak már el (sajnos) egy kis minta miatt. És nem egy ember takargatja évekig (akár felnőttként is) a kiskutyát a vállán, hogy a szülei meg ne lássák. 

Ez nagyon szomorú. Hiszen milyen szeretet, munkaviszony, vagy kapcsolat az, amiben az elfogadás az érintetlen bőrhöz van kötve? 

Olyan, mintha azt mondanám, hogy csak olyanokkal akarok együtt dolgozni, akik nem festették még be a hajukat soha, mert az ördögtől való. Vagy, mintha kijelenteném, hogy egy tetovált férfira nem lehet felnézni, vagy nem tudnám a gyerekemet szeretni, ha varratna. Ez rólam állítana ki egy szomorú bizonyítványt, és nem a randipartneremről vagy a gyerekemről. 

Szerencsére a barátságaim, emberi kapcsolataim és a munkahelyem is (itt, a Lilulanden nem egy csajnak van már tetkója) kiállták ezt a próbát, amiért elképesztően szerencsésnek érzem magam. Mert tudom, milyen emberek vesznek körül, kik szeretnek, és kik fogadnak el teljes mértékben olyannak, amilyen vagyok. Már egy tetoválással gazdagabban. De nem irigylem azokat, akiknek bármiféle diszkriminációt kell megélniük csak azért, mert bevetettek egy eszközt az önkifejezésre és az önismeretre. Van, aki terápiára jár, más meditál, megint más alkot, sportol, olvas, hódít, extrém határokat feszeget, hajat fest, ékszert készít, rajzol, főz, szeret, szexel, szenved, elhagy, fél és még sorolhatnám. Mindenkinek más az önismerete és a testével való kapcsolata.

Akár tetováltatsz, akár nem, egy dolgot érdemes megjegyezned: a tested a te szabadságod, és ha akarsz valamit, azt megadhatod magadnak. Szerencsére teljesen függetlenül attól, mit mondanak mások.