Mindezt úgy, hogy a hozzászólónak nyilván fogalma sincs róla, hogy az adott modell milyen étrenden él, esetleg hetente hányszor sportol és milyen a koleszterinszintje. Eközben ha én, az 50 kilós lány kiposztolok egy fényképet arról, hogy habos gofrit reggelizek, az cuki, meg aranyos, meg hihi, néha kell a bűnözés, és senki nem kérdezi meg, hogy mikor mentem le utoljára futni, vagy mekkora a testzsírszázalékom, mert lássuk be, a habzó szájú kommentelőt nem a másik magas vérnyomása zavarja, hanem a külseje, csak ezt nem meri így leírni, mert arról azért már ő is érzi, hogy semmi köze hozzá.

De ha kritizálnak mindenkit, akkor hogyan is kellene kinéznem?

Milyen is akkor a jó nő?

Vékony, de nem lapos. Nagy a melle, de nem lóg, de nem is lehet megműtve, mert az milyen már. Szánalom. Kerek a csípője, de nem túl kerek, a combja húsos, de feszes, de ne legyen izmos, de azért persze sportoljon. Nincs tetoválása, piercingje, extrém, vagy akár csak rövid haja, de nem is néz ki úgy, mint akárki más, mert az mennyire basic, tök ciki.

Az öltözködése szexi, mert ne legyen már egy frigid viaszbáb, de nem annyira szexi, mert hogy egyesekben semmi tartás nincs már, nem is gondolnád.

Fiatal, de azért ha 16 éves, akkor persze mit akar még, ahelyett, hogy inkább tanulna, csak itt vigyorog, mondjuk mosolyogni persze mosolyogjon, mert a jó nő mosolyog, de nem túl sokat, és főleg nem vihog hangosan, mert azt nyilván nem azért teszi, mert jó kedve van, hanem hogy észrevegyék. Persze vegyék észre, de azt majd mások eldöntik, hogy mikor, hogy és mennyire veszik őt észre. Legyen észrevehető, de ne próbáljon észrevehtő lenni, érthető? Nyilvánvalóan legyen fehér, legyen heteroszexuális. Legyen egyénisége, csak ne tudjon róla senki.

Nagyon egyszerű tehát az egész, Jessica Swale rövid szatírájában is csak éppen egy ilyen színésznőt keresnek a „vezető női szerepre”, a casting meg egyszerűen nem érti, mi olyan bonyolult ezen. Még szerencse, hogy a végén jön valaki, és megmenti a helyzetet.

Lehet, hogy filmes szereplőválogatásokra viszonylag kevesen járunk, de aki posztolt már valaha fényképet magáról a közösségi médiába, annak azért gyanúsan ismerős lesz ez az egész helyzet.

Miért csináljuk ezt?

Nem kell szociológusnak vagy agykutatónak lenni ahhoz, hogy belássuk, a body shaming legtöbbször a saját félelmeinkből fakad. Kamaszkoromban a barátnőm, akinek nem volt olyan lapos a hasa, mint az enyém, igyekezett rámutatni, hogy neki legalább vannak mellei – pontosabban arra, hogy nekem nincsenek, amitől ha ő nem is érezhette magát jobban, de legalább én is éreztem magam annyira rosszul, mint ő. A nagymamám talán a saját, fiatalkori sérelmeit és fájdalmait vetítette ki rám, és keresett hozzájuk sorstársat, a középkorú kommentelő pedig ki tudja, milyen keserű pillanatában olvasott egy ismeretlen nő sikeres momentumáról, és mivel nem tudott rólam semmit, hát belekötött abba, amit talált, mert az olyan kézenfekvő.

Összességében a body shaming mindig valami többről szól: ijesztő kimondani, hogy fenyegetve érezzük magunkat a másik sikerei által, hogy félünk attól, hogy elhagynak vagy megítélnek minket azok, akiknek nálunk több az önbizalma, attól tartunk, mi nem vagyunk elég jók valamihez, hát megpróbálunk másokat is lehúzni, nehogy itt maradjunk, egyedül és megkeseredetten. Keseredjünk inkább együtt.

szomoruno (1).jpg

Közben persze azért van némi remény: a közösségi médiában egyre több helyen tűnik fel a GirsSupportGirls hashtag, ami arra biztatja a nőket, hogy támogassák egymást, örüljenek egymás sikerének, mert ezzel hosszú távon mindannyiunk számára egy sokkal egészségesebb, termékenyebb, boldogabb közeget teremtünk, mint azzal, ha villámgyorsan megpróbálunk egy rossz indulatú kommentel visszarántani valakit a rögvalóságba, aki éppen készül bármilyen területen is kiemelkedni.

Oké, rendben, de mégis: most akkor milyen a jó nő?

Érzem, hogy nem fogom tudni úgy lezárni ezt a cikket, hogy végül is ne adnék valamiféle választ erre a kérdésre. Csak hát ki vagyok én, hogy megmondjam, milyen a jó nő? És ami ennél is fontosabb: tényleg annyit számít, hogy jó nő legyél? Oké, nem akarok álszenteskedni, totál természetes, hogy mindenki tetszeni akar, hogy mindenki elismerésre vágyik, nem véletlen, hogy a szépészeti praktikák ősidőktől kezdve léteznek. Biztos vagyok benne, hogy amikor az első mamutot levadászták, valakinek eszébe jutott, hogy az agyarportól fényesebb lesz a haj vagy ilyesmi.

De biztos, hogy az elérhetetlen ideál hajszolása mindig ekkora része volt az életünknek? Nem lehet, hogy mi mindannyian egy nagy, globális összeesküvés áldozatai vagyunk, ami azon munkálkodik, hogy féljünk az elutasítástól, a testünk fölött érzett szégyentől és a kudarctól, mert akkor megvesszük a fogyi tablettát, bérletet váltunk a szoliba és kifizetjük a műszempillát? Nem lehet – tényleg csak kérdezem – nem lehet, hogy a testünkkel való foglalkozásnak addig van értelme, legyen szó mozgásról, öltözködésről, sminkről vagy bármiről, amíg az tényleg örömet okoz, és nem görcsöt a gyomrunkban?

Szóval, hogy akkor milyen is a jó nő? Talán valaki olyan, aki nem görcsöl azon, hogy jó nő legyen. Talán valaki olyan, aki már rájött, hogy a testén kívül van más eszköze is arra, hogy jobb legyen. Magának is, másoknak is.