Mikor először megláttam a Viki mellfelvarrásáról készült képeket, pár másodpercig csak döbbent csendben ültem. Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik. Hogyan tud egy orvos, egy plasztikai sebész ilyen munkát kiadni a kezei közül? Az ilyesmi nemcsak a testen, hanem a lelken is sebet, rosszabb esetben pedig örök nyomot hagyhat.  Az érintett pénztárcájáról már ne is beszéljünk - hiába az egyértelműen összecsapott munka, a korrekció nincs ingyen.

Vikit először 2004-ben műtötték, akkor egy „szimpla” mellnagyobbításra ment, és egy ideig minden rendben is volt. Körülbelül tíz év elteltével azonban úgynevezett tokzsugorodás lépett fel nála, ami a mellplasztika egyik ismert, de előre nem látható kockázata - általában csak évek múltán jelentkezik, és akkor is ritkán. Emiatt újra kés alá kellett feküdnie: kivették mindkét implantátumát,  de csak az egyik problémás tokot távolították el. Később úgy döntött,  a biztonság kedvéért még egy műtétre vállalkozik, hogy a másik tokot is kivegyék, és ezzel együtt felvarrják az addigra megereszkedett melleit.  Ekkor ismerkedett meg azzal az orvossal, aki olyan hentesmunkát végzett rajta, ami miatt most a negyedik korrekciós műtétjére készül. A konzultáció alkalmával nagyon szimpatikus és közvetlen volt. Biztosította, hogy mindent úgy csinál majd, ahogyan kéri - ezek után Viki nyugodt szívvel feküdt fel a műtőasztalra.

Ezt a nagy műtétet, ami során egy öklömnyi szövetet vett ki a jobb oldalról, háromnegyed óra alatt lezavarta. Teljesen jól voltam az operáció után, de amikor először felültem, elöntött a vér, még az ágyneműt is le kellett cserélni. Természetesen az orvosom már nem volt bent, elutazott. Egy másik orvos nézett meg, de a melltartót sem vette le, csak próbálta tamponálni a vérzést.

A protokoll szerint a mellplasztika egynapos sebészeti beavatkozás, a páciens a műtét másnapján hazamehet, így a vérzés és a kellemetlenségek ellenére másnap Vikit is hazaengedték.

Azt hittem minden rendben van, majd amikor levehettem a kötést, akkor jött a döbbenet: úgy néztem ki, mint akit összeférceltek. A jobb oldalon a bevérzés helyén lett egy öklömnyi kőkemény csomó, ami csak hónapok alatt szívódott fel. Arról nem is beszélve, hogy az egyik oldalon az orvos kifelé varrt egy darab húst, és bennem hagyott egy négy centis nem felszívódó varratot, amit én szedtem ki a jobb mellbimbómból, ami emiatt csonka, csupa heg és alul csomós, befelé áll.

A helyzet az idő múlásával sem változott, sem szebb, sem jobb nem lett az eredmény. Viki úgy érezte, az orvosa hibázott.

Később a kontrollon azt mondta a rengeteg felesleges bőrre, ami alul megmaradt, hogy tízezer forintért tudja korrekciózni,  helyi érzéstelenítésben, de nem szerettem volna, ha még egyszer hozzám nyúl.

Viki mindenképpen tenni szeretett volna valamit, hiszen a műtét után gyakorlatilag rosszabb állapotba került, mint előtte, de hiába próbált jogi segítséget kérni, nem talált olyan ügyvédet, aki vállalta volna az esetét.

Magyarországon csak nagyon kevés jogász foglalkozik plasztikai sebészeti ügyekkel. Ennek az az egyik oka, hogy nem egyszerűen és objektíven megítélhető műhibákról van szó, hanem sok esetben esztétikai kérdésről (is). A másik, hogy az orvosok minden műtét előtt több, gondosan megfogalmazott nyilatkozatot iratnak alá a pácienssel, amiket - legyünk őszinték - nem mindenki olvas el. Dr. Hyross Virág ügyvédet kérdeztem, hogy pontosan mit tartalmaznak ezek a dokumentumok.

Ezek a nyilatkozatok a műtét orvostudomány szerint elfogadott esetleges kockázatait tartalmazzák, amelyről a beavatkozást végző orvosnak kötelező az operáció előtt tájékoztatni a páciensét. Beleveszik az esetleges szövődményeket, hiszen mindenki szervezete eltérően reagálhat a műtétre,  és az arra való feljogosítást is, hogy egy nem várt komplikáció esetén az orvos egyéb módon beavatkozhasson, megóvva a pácienst a további károsodástól, és szükség esetén megmentse az életét.

Sajnos azonban az esetek döntő többségében még ha feketén-fehéren ott is áll a papírokon, hogy a várható szövődmény akár torzulás is lehet, akkor sem valószínű, hogy a műtétet várva-váró páciens felpattan, és azt mondja, hogy ’bocs, akkor inkább hagyjuk az egészet’. Még akkor sem, ha kételyei támadtak. Ha viszont aláírta a dokumentumot, gyakorlatilag vállalja a felelősséget azért, ami történik vele. Ugyanakkor ügyvéd szakértőnk elmondta, hogy azért ez sem teljesen fekete és fehér. A nyilatkozatok ugyanis nyilvánvalóan nem az orvosi műhibákba való belegyezést tartalmazzák, mivel az orvosnak is a legjobb szakmai tudása szerint kell a beavatkozás során eljárnia.

 

A tanulság sajnos mégis az, hogy utólag már sokszor késő bármit is tenni. Még ha akad is ügyvéd, aki vállalja a csatározást az orvossal és a klinikával, a nyomok, amiket a félresikerült műtét hagyott a szépülni vágyó páciens testén és lelkén, nem múlnak el. Viki ebből a szempontból a szerencsésebbek közé tartozik, mert a közvetlen környezete támogatta őt, és erőt adott neki, hogy elfogadja mindazt, ami vele történt.

 

Szerencsémre felöltözve nem látszott semmi a melleim állapotából, de jó pár hónapnak el kellett telnie ahhoz, hogy meg merjem őket mutatni. A jelenlegi párom így ismert meg, így szeret, nem miatta kell a korrekciós műtét, hanem magam miatt.

Most a negyedik operációjára készül, ami remélhetőleg végleg helyrehozza a testén ejtett sebeket. Kártérítésben nem reménykedik, a jogi útról letett, mert nem akar folyton emlékezni arra, ami vele történt - pereskedés helyett inkább a korrekciós műtétre költ. Azt mondja, hogy az igazi elégtételt az jelentené neki, ha azzal, hogy elmesélte a történetét, megóvna másokat attól, hogy hasonló helyzetbe kerüljenek, és sikerülne felhívnia a figyelmet arra, mennyire fontos a műtét előtti alapos tájékozódás.