Az ominózus, magamat szidós nap estéjén még megcsináltam a szokásos arcápolási rutinomat, jól szemügyre vettem magam a fürdőben, aztán gondosan letakartam minden tükröt (és tükröződő felületet), hogy úgy kezdhessem a reggelt, ahogy elterveztem: a saját arcom és testem látványa nélkül.  

Bevallom, először azt hittem, egyszerű lesz, "hiszen csak egy napról van szó, azt nyilván kibírom". De már reggel rájöttem, hogy kemény fába vágtam a fejszém: amikor kimentem a fürdőbe, nagyon megnéztem volna, hogy milyen arccal keltem. 

Szokás szerint karikás szemekkel? Vagy a hétvégi kipihent arcommal? Vagy valahol a kettő között? És mi lett azzal a pattanással, amit tegnap este azonnal bekentem, amint megláttam, hogy készülődik előbújni? Elmúlt? Vagy még rosszabb lett? 

Nagyon szerettem volna látni, milyen arcra fog majd rámosolyogni (vagy ráfintorogni) az eladó a közértben. De tartottam magam, nem néztem meg, inkább megráztam a hajam, ahogy emlékeztem, hogy reggelente a tükör előtt szoktam, és öltözködni kezdtem. 

De az sem volt az igazi: hiába láttam már ezerszer, hogy a kedvenc farmerom és a lila pulcsim mennek egymáshoz, most is látni akartam volna, hogyan nézek ki bennük. Hogy passzolnak-e a hajamhoz kiengedve, vagy fogjam inkább fel, vagy jobb, ha inkább a harisnya-szoknya-kombót választom... De mivel nem volt arra lehetőségem, hogy csekkoljam a szettet, szomorúan felhúztam a nadrágomat, megittam a reggeli kávémat, igyekeztem nem belenézni a mikró ajtajába, felkentem egy kis szájfényt (ez az egyetlen dolog, amit tükör nélkül abszolválni tudok), és elindultam.

Miközben az utcán sétáltam, folyton azon agyaltam, hogy vajon beleakadhatott-e mondjuk egy fél banán a hajamba valahogyan, és ha így van, mit fogok csinálni, hányadik engem kiröhögő járókelőnél fogom észrevenni. Elment mellettem jó sok ember, mire megnyugodtam. Aztán jött egy egész helyes pasi is, egymásra néztünk, találkozott a tekintetünk, és ő elmosolyodott.  

Tudtam, hogy nem rajtam mosolyog, hanem rám. Tetszettem neki. 

És akkor elkezdtem élvezni az egészet. Azt, hogy nem tudom, hogy nézek ki, és mások tekintetéből nyerek információt. Azt, hogy minden egy kicsit súlytalan lett: mindegy volt, hogyan túrok bele a hajamba, úgysem láttam a végeredményt. Dörzsölhettem a szemem, úgysem kentem el vele semmilyen sminket. Úgy éreztem, hogy a mimikámra, a testbeszédemre és a természetes külsőmre kell hagyatkoznom. Nem volt más fegyverem. És tök jó érzés volt. 

A bolt, a posta és a pékség után egy barátnőmmel találkoztam. Direkt nem beszéltem neki a tükörmentes kihívásomról, gondoltam, tesztelem, észrevesz-e valami változást. Észrevett. És nagyon meglepődtem rajta, mert amint meglátott, megdicsért, hogy milyen jól nézek ki, és azt is kihangsúlyozta, milyen jó így a hajam, természetesen, kócosan. 

Tényleg nem számítottam erre, önbizalomnövelő élmény volt, de egy dologban nehezítette az egész kihívást: iszonyatosan látni akartam már magam, meg akartam nézni, mit dicsért meg annyira. Látni akartam, hogy áll a kóc, meg persze a tegnapi pattanás. De nem tehettem, úgyhogy minden egyes kirakatüveg mellett félig behunyt szemmel elsétálva ugyan, de hazamentem.  

Útközben végig csak azon tudtam agyalni, hogy vajon valaki kiszúr-e valaki, és ha igen, milyennek lát. Máskor, amikor ilyeneken fantáziálok (kinek mi a szórakoztató a dugóban buszon), nem tudok elvonatkoztatni attól a képtől, amit előzetesen tudok magamról, hiszen nemrég láttam valamilyen tükörben. Most nem tudtam erre az emlékre hagyatkozni, és ez sokkolóan új, de egyben nagyon jó érzés is volt. 

Méghozzá azért, mert úgy képzeltem el magam, ahogy akartam. Eljátszottam a gondolattal, hogy egy szexi, vonzó nő vagyok, a lila pulcsimban, a buszon, hazafelé.  

Nagyon rég nem volt ilyen. Általában inkább aggódom, hogy ki veszi észre azt a bizonyos pattanást a homlokomon. Meg azon is, hogy milyen a hajam. Meg persze azon, hogy jól áll-e az új szemfesték, amit vettem. És most minden valahogy más volt. 

Másnap reggel -ilyen is rég volt- kipattantam az ágyból, és letéptem a törölközőt a fürdőszoba tükréről. Örültem magamnak, mit örültem, ujjongtam, hiszen hiányzott, hogy újra lássam az arcomat, a fura orromat, a pattanásaimat, a kezelhetetlen szemöldökömet. Ezek mind hiányoztak. Szerintem több tükörmentes napot fogok tartani.