Mint mindenkinek, nyilván nekem is voltak hullámvölgyeim, de azt hiszem, felnőtt koromban sosem volt különösebb problémám az önbizalmammal. Szeretek beszélgetni, pláne szeretek szórakoztatni, és kimondottan élveztem az olyan helyzeteket, ahol egy csapat új ember közé dobnak be, mert mindig biztos voltam benne, hogy én leszek, aki megtöri a jeget. Nem olyan nehéz ez, csak mondani kell valami frappánsat, be kell dobni egy jó témát, és fél óra múlva régi ismerősként nevetnek együtt teljesen vadidegenek. Nem tagadom, az, hogy ilyen helyzetekben feltaláltam magam, hogy éreztem, hogy az emberek figyelnek rám, hogy kíváncsiak arra, amit mondok, mindig nagyon erős pozitív visszacsatolás volt nekem. Újabban azonban kénytelen vagyok szembenézni a kellemetlen kérdéssel: biztos, hogy ez az elismerés azoknak az érdemeimnek szólt, amiknek én gondoltam?

Nyolc hónapos terhes vagyok. Az elmúlt bő félévben eszméletlen változásokon ment át a testem. Két méretet nőttek a melleim, kikerekedett az arcom, eltűnt a derékvonalam, és 15 kilóval vagyok nehezebb, ami a korábbi teljes testsúlyom negyede.

Nem mondom, hogy minden egyes testi változás fölött tapsikolva ujjongtam, de alapvetően egyikkel sem volt bajom, voltak olyanok, amiken még jókat röhögtem is. Arról is írtam már, hogy nem gondolom, hogy valaki csak azért, mert anyuka, vagy várandós, megszűnne nőnek, vagy akár szexisnek lenni. Mégis, lássuk be, ha az ember már úgy totyog a terheshasától, mint egy késésben lévő pingvin, az azért elég komoly pasiblokkoló.

Nem mintha az elmúlt néhány évem központi témája a pasizás lett volna, mert hát úgy alakult az élet, hogy a gyerekem apjával azért már jóval hamarabb találkoztam, mint hogy teherbe estem, de annak, ugye, hogy egy elkötelezett, szerető és tiszteleten alapuló, már-már gusztustalanul boldog kapcsolatban élek, nem voltak a külső szemlélő számára is egyértelmű jelei, a bárgyú vigyort az arcomon akár egy nemrég elmajszolt csokis mingon is okozhatta volna, nem lehetett tudni.

Szóval nem gondolnám, hogy a terhességem előtti időket heves flörtöléssel töltöttem vadidegenekkel, de akkor meg miért érzem úgy mégis, hogy valami megváltozott? Hogy máshogy néznek rám az emberek? Nyilván azért, mert elég sok minden változott, és tényleg máshogyan néznek rám az emberek. Korábban, ha beléptem valahova, észrevettek, és én észrevettem, ha észrevettek. Most is észrevesznek, persze, csak egészen máshogy. (Kivéve a nyugdíjas nénit a gurulós kocsival a boltban, na ő biztos, hogy nem vesz észre, csak feltételezi, hogy oldalazva el tudok haladni mögötte anélkül, hogy leverném a müzlis dobozokat. Tessék közelebb húzódni a felvágottakhoz, néni, nem vagyok már kisebb az élemre állva sem!)

Nem úgy néznek rám, nem úgy beszélnek velem, és ami talán a legrosszabb, nem annyira kíváncsiak rám az emberek. Legalábbis nem mindenki, aki korábban az lett volna.

És itt jön a kellemetlen rész. Mert az a helyzet, hogy sopánkodhatok én azon, hogy bár kedvesen, de egészen másként beszél velem a büfés srác a moziban, hogy a velem egyidős alsó szomszéd srác hirtelen kézcsókkal kezdett köszönni a lépcsőházban, vagy hogy nemrég egy lakásavató buliban semmi másról nem tudtam beszélni emberekkel, csak arról, hogy mikorra vagyok kiírva, és dagad-e a bokám.

A kényelmetlen igazság az, hogy ez nem róluk, hanem rólam szól.

Én vagyok az, aki nem mindig érzi, hogyan is kellene most magához ragadnia a szót, hogy elmondjon egy sztorit, amit biztos, hogy mindenki imádni fog. Aki úgy érzi, minta valaki másnak a testében állna a pult előtt egy szórakozóhelyen. Aki, ha véletlenül összeakad egy férfiéval a bevásárlókosara, már nem a szempilláit megremegtetve mondja, hogy „bocsi”, hanem öntudatlanul is a hasára teszi az egyik kezét – terhes vagyok, nézd el nekem. Vajon mekkora része volt az önbizalmamnak az, amit a külsőmre alapoztam, ha most, hogy hirtelen terepmintássá váltam azokon a bizonyos vadászmezőkön, nem tudom, hogy hol is van a helyem a táplálékláncban?

Azt már az elején sejtettem, hogy az anyaság, mint egészen új szerep, sok dolgot más megvilágításba helyez majd, és sok dologra rányitja a szemem. Talán ez egyike a korai fecskéknek, és mondhatod, hogy biztosan felszínes vagyok, hogy én vagyok a hülye p…a, ha eddig arra alapoztam bármiféle szociális kapcsolatomat, hogy egy csinos lányra úgyis odafigyelnek, de nem hiszem, hogy ez ennyire egyszerű.

A már emlegetett pozitív visszacsatolást én mindig annak tudtam be, amit mondtam, aki vagyok, ahogyan viselkedek. Ha egy beszélgetésben azt vettem észre, hogy valaki harmadszor kérdezi meg ugyanazt, és azért nem képes feldolgozni a választ, mert a beszédhez használt légzésritmusomat tanulmányozza a melleimen keresztül, gyorsan odébbálltam.

Mégis, ha nem is tudatosult eddig bennem, de a külsőm mindig egy stabil bázis volt, amit arra használtam, hogy megnyisson csatornákat, és erre csak akkor jöttem rá, mikor hirtelen elvesztettem ezt a kulcsot.

Pedig, ha a mostani „social outcast” státuszom csak átmeneti is – mert miután megszületett a gyerek, ugyanúgy nem lesz a homlokomra írva az, hogy anya vagyok, mint ahogy az sem volt eddig se, hogy férjem van – jön majd helyette más. Például az, hogy elkerülhetetlenül megöregszem. És ha valaki emiatt nem figyel majd már rám, vagy nem vesz komolyan, hát az az ő baja lesz, de ha én nem bízom már magamban azért, mert megereszkedtek a melleim és ráncos a homlokom, az meg az enyém. Szóval még most kell helyretennem magamban ezt a dolgot, aminek az első lépése az, hogy bármennyire rosszul érzem is magamat tőle, de felismerem a problémát. Ezzel megvagyok. Már csak a következő lépésirányt kell megtalálnom…