Furcsa egy természetem van, mert bár igazi nyughatatlan vagyok, a változástól mindig nagyon félek, ezért állandóan bökdösnöm kell magam, hogy a fóbiáim ellenére menjek, haladjak, lépjek, különben hamarosan nagyon nyomorultul fogom érezni magam. Megszoktam már, ezt tolom 30 éve, de azért a terhesség meg az anyaság egészen más szinteken van. Ilyen mértékűt még sosem változott az életem, és bár egy ideje már biztosak voltunk abban, hogy gyereket akarunk, magamat ismerve előre aggódtam, hogy hogy viselem majd a testem változásait. Sokat beszélgettem akkoriban erről a már gyerekes barátnőimmel, cikket is írtam róla, nem is sejtve még, hogy a vágyott és rettegett változás akkorra már visszafordíthatatlanul elindult a testemben. Most, hogy éppen félidőnél tartok, már látom, mit volt könnyebb, és mit volt nehezebb elfogadni.

Először is volt a piszoknehéz kategória…

A leghosszabb és legnehezebb küzdelmet annak az elfogadása jelentette, hogy le kell lassítanom. Aránylag jól viseltem az első trimesztert, nem voltak különösebb rosszulléteim, legalábbis ahhoz képest nem, amiket másoktól hallottam. De sokkal könnyebben kimerültem, nehezebben viseltem a stresszt és állandóan, menthetetlenül és kérlelhetetlenül álmos voltam. Elképesztő munkatempót toltam a terhesség előtti években, és különösen éppen a teherbeesésem idején, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ebből lentebb kell adnom. Ezt pedig nagyon nehéz volt elviselni. Hogy már nem vagyok teljesen ura a testemnek, hogy nem én irányítok, hogy nem bír annyit, amennyit szoktam, hogy nem tolhatok le még egy éjszakázást, mert nem csak magamat pusztítom vele, és ezért nincs is hozzá jogom.

terhesteszt (1).jpg

Volt pár álmatlan éjszakám miatta, de végül kicsit lentebb adtam a munkáimból, megpróbáltam lelassítani (amennyire ez egy lakásfelújítás közepén lehetséges) és elfogadtam, hogy nem állok neki egyedül összeszerelni a konyhabútort, mert a negyedénél úgyis kifulladok, hanem megvárom vele a férjemet. Őrülten nehéz volt nem küzdeni ellene. Ehhez képest minden más szinte gyerekjáték volt – pedig voltak még azért kevésbé vidám dolgok.

Aztán volt, amit csak meg kellett szokni…

Szerintem nincs olyan terhes nő a földön, aki ne örülne neki, amikor elkezd végre látszani a hasa. Eleinte én is marha boldog voltam, és a biztonság kedvéért állandóan rajta tartottam a kezemet, hogy másoknak is minél egyértelműbb legyen a változás. Tulajdonképpen jó, hogy nem egy óriási, villogó neonnyíllal a hasamra mutatva közlekedtem a buszon.

Aztán a legtöbb ruhám elég gyorsan szűknek bizonyult már, és hirtelen szembesültem egy merőben új problémával.

Egészen egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit kell felvenni akkor, ha az embernek nem teljesen lapos a hasa és nem homokóra formájú a dereka. (Jó, tudom, menjek a ‘csába, de most szimpatikusabb lennék, ha a hajdani 81-es haskörfogatommal elkezdenék itt kamurinyálni, hogy jaj, nem segítenek többé a haslapító trükkök, mikor nyilvánvalóan fogalmam sincs, hogy milyenek azok? Na ugye.)

A kismamás ruhák nekem egyáltalán nem jönnek be, ha neked igen, akkor fasza, szuper, hordd őket örömmel, ami jól esik, siste’, de engem egyszerűen a világból ki lehet kergetni az „I Love My Bump” feliratú pólókkal. Következésképpen a meglévő ruhatáramból próbáltam megoldani mindent, aminek az lett a vége, hogy kizárólag ugyanazt a 3 oversize darabot hordtam, bárhová is mentünk, és néhány hét után egy amorf pacának éreztem magamat. Szerintem komolyan kezdtem a depresszió szélére sodródni, amikor végre felpróbáltam egy sztreccses anyagú body con ruhát, ami mindenhol a testemre simult, a gömbölyödő hasamat szépen kiemelte, és végre megint önmagamat láttam a tükörben.