Szőr, csíkok és ruhaparák, avagy hogyan kezelem, hogy terhes vagyok, és változik a testem

Minden esetre az jó kis élettapasztalat, hogy hiába vagyok én a leghangosabb body positive szószóló a baráti társaságomban, és cseszek le minden barátnőmet, ha azon siránkozik, hogy ő ezt vagy azt nem veheti föl, mert nem áll jól neki, hogy „minden test a strandra való” meg „azt hordasz, amit csak szeretnél” és „ez a te tested, ez te vagy és gyönyörű vagy”, azzal a bizonyos 81-es derékkal sokkal könnyebb kimondani ezeket a mondatokat. A szélesebb haskörfogatom miatt persze nem gondolom, hogy kevésbé lennének igazak, csak azt látom, hogy miért lehet nehéz szembemenni a külvilággal, és el is hinni őket.

És volt, amin csak röhögtem…

Ebbe a kategóriába tartozik az, amit általában a terhesség „áldásos mellékhatásaiként” szoktak emlegetni, amitől általában sugárzóan szép, nőiségük teljében tündöklő kismamák szoktak eszünkbe jutni. Már hogy úgy elméletben. Mert a gyakorlatban persze bőven akad olyasmi, amiről nem beszélünk, elég csak például a puffadásra, leálló emésztésre, vagy a legbizarrabb helyeken nyúlni, átalakulni, megfeszülni kezdő izmokra gondolni. (Nemrég láttam egy fotót egy napraforgó mezőben, alkonyatban álló kismamáról, aki kezeit álmodózón a hasán pihentette, hosszú haját lobogtatta a szél, és nekem csak az jutott eszembe, hogy vajon néha neki is húzza-e a görcs a vagináját?)

Szerintem terhesen két dolognak örül ennyire az ember: ha éppen látja a magzatát, vagy ha végre működni kezd az anyagcseréje. Én nem látok ultrahang-készüléket a képen, szóval...

Az első ilyen „áldás” a megnövekedett mell, amiből nekem aztán bőven kijutott, és egyből meg is kellett fizetnem az árát: az esküvőnkön hat hetes terhes voltam, de négy nappal a szertartás előtt rájöttem, hogy nem fér bele a mellem a ruhámba. Újratervezés, Corvin Pláza, fast fashion boltok, fehér blúz, fehér szoknya, végül is megoldottam a dolgot, de már ekkor sejtettem, hogy nem olyan buli ez a nagy mell-dolog, mint ahogy én azt 13 évesen elképzeltem. Tény, hogy amíg a hasam kisebb volt, és láttam a szembejövő férfiak arcán, hogy megbámulják a dekoltázsomat, majd tovább szkennelve elérnek a terheshasamig, és vegytiszta rémület ül ki az arcukra, jól szórakoztam.

Mikor esténként oldalt fekve azt éreztem, hogy az egyik nyomja a másikat, és konkrétan nehéz, akkor már azt mondtam, hogy jó, köszönöm, kérem vissza a B-kosarat.

Mikor az első stria megjelent rajta, akkor meg persze röhögtem, hogy egyszer van nekem mellem az életben, annak is örökre fizethetem az árát.

Igazából ez a dolog nem annyira viselt meg, a combomon is vannak növekedés csíkok, tudtam, hogy ilyen a bőröm, a mellápoló olajat tényleg csak azért kenegetem, hogy elmondhassam, hogy csináltam valamit, de egy pillanatig nem gondoltam, hogy nálam tényleg használni is fog. (Ha már itt tartunk, az előtej megjelenése sokkal durvább, engem legalábbis a világ összes terhességgel kapcsolatos cikke sem tudott volna felkészíteni rá.)

A férjem is csak vállat vont, hogy hát ilyen ez a terhesség, de azért gyorsan hozzátette, hogy ő persze könnyen beszél, nem az ő testén hagy életre szóló változásokat az, hogy gyerekünk lesz. (Erre mondtam neki, hogy de mégis neki kell élete hátralévő részében nézegetnie a mellemet, ő meg biztosított róla, hogy ha igényem lenne rá, ő bárhol, bármikor, bármeddig elnézegeti. Ebben maradtunk.)

Végül azért nem egy XL-es pizsamafelsőben mentem férjhez, pedig volt egy olyan pánikpillanatom, amikor azt hittem, hogy ez lesz.

A másik, gyakran emlegetett „örömforrás” a gyorsabban növő haj, aminek biztosan van, aki örül, de ő valószínűleg nem pixire vágatva hordja a haját, mint én. Lassan beköltözhetek a fodrászomhoz. De még ha a dús, gyorsan növő haj lehet szép is meg jó is, azt bezzeg senki nem mondja, hogy a testfelületeden növő szőrszálak nem szeletíven fognak nőni, azaz a hajaddal együtt a létező összes többi szőröd is megerősödik. Én ezt a jelenséget próbáltam elég sokáig magam előtt is tagadni, azt mantrázva, hogy nyilván mindent csak beképzelek.

Aztán egy augusztusi hétvégén a barátnőm kétéves kisfiával fürdőruhában heverésztünk a balatoni nyaralójuk teraszán, szőlőt szemezgettünk és egy tűzoltós könyvet olvasgattunk összebújva. A nagy lapozgatás és képnézegetés közepette Ákos egyszer csak a hasamhoz hajolt, apró kezecskéjét a köldökömre tette, és azt suttogta: Szia, pici baba!

A lágy szellő a víz illatát sodorta felénk, a lenyugvó nap sárgás fényei átszűrődtek a nyárfák levelei között, és én talán még egy könnycseppet is elmorzsoltam volna, ha a kezét a hasamról leemelve a gyerek nem néz rám, és teszi hozzá, hogy: „Nagyon szőrös!”

Nem mondom, hogy a terhességnek ez a hozadéka egyáltalán nem zavar, mert amúgy tényleg de, viszont azóta akárhányszor elmerengek egy-egy sötétebb szőrszál fölött, ez a jelenet jut eszembe, és most komolyan, hogy lehetne ezen nem röhögni?

Azt hiszem, a terhességgel járó testi változásokat mindenki máshogy, a maga módján éli meg, és ez teljesen rendjén is van. Biztosan van, akinek több idő kell, hogy elfogadja a dolgokat, ahogyan olyanok is, akik úgy döntenek, egyáltalán nem fogadják el, és később akár valamilyen korrekciós műtétet vesznek igénybe. Tudom, hogy vannak olyanok, akik büszkén viselik a változásokat, harci sebekként, (anya)tigriscsíkokként viselik a terhességi striák után maradt hegeket.

Én, azt hiszem, megint csak más vagyok. Míg vannak jobb és rosszabb napjaim, összességében nem zavarnak a változások, de nem is érzek különösebb büszkeséget fölöttük. Elfogadom. Tudom, hogy születésemkor ezt a testet kaptam, és ezt fogom használni életem végéig. Nyomot hagy rajta az idő, és nyomot hagynak rajta a döntéseim. Meglátszott rajta, amikor rendszeresen edzeni kezdtem, meglátszik rajta, hogy egy éve úgy döntöttem, kivetetem a cisztámat, hogy később képes legyek kihordani egy gyereket és most meglátszik rajta az, hogy eldöntöttem, anya leszek. Látszik rajta az életem. Változik, ahogyan én magam is változom, és semmi nincs ennél természetesebb.

Van egy Pilinszky-vers, nagyon szeretem, mostanában sokszor eszembe jut egy sora, amikor este, zuhanyzás után a tükörbe nézek: „Kimondhatatlan jól van, ami van.” Semmit nem változtatnék meg a moston.