Én vagyok az, aki se nem sminkel, se nem használ szinte semmilyen kozmetikumot, nem is vásárlok túl gyakran, szóval könnyen hiszem azt magamról, hogy bizony felette állok a felszínes és külsőségek alapján ítélő világunknak.

Pedig, ha egy pillanatra megállok és jobban belegondolok, én is hoztam már meg drága, kellemetlen és fájdalmas áldozatokat, hogy vonzóbbnak éreztem magam.

Szétfagytam télen

Mielőtt nagybetűs felnőtt (=30 éves) lettem két telet is végig toltam folyamatos didergésben, mert fontosabb volt számomra, hogy üzenjek a ruhámmal, minthogy komfortosan érezzem magam. 14 évesen egy béleletlen, bokáig érő bőrkabátban vészeltem át az akkor még tényleg hideg telet csak azért, hogy jól megmutassam a világnak, mekkora (dögös) punk vagyok. Pár évvel később már nem vettem annyira komolyan a csak fekete dresscode-omat, de rápörögtem arra, hogy az emberi értéket márkában lehet mérni, egy több tízezer forintos, second hand DKNY átmeneti kabátban parádéztam a mínuszokban. Mert milyen lett volna már, ha tényleg csak az év azon két napján viselem, amilyen időre ki volt találva?!

Véresre törettem a lábaimat

Az előbb említett punkkorszak tele nemcsak a bőrkabát miatt volt kínszenvedés, hanem mert ehhez persze acélbetétes bakancs is dukált. Akinek pedig volt már ilyenje, és újonnan vette jól tudja, hogy ezt a darabot kőkeményen be kell törni, mert ez bizony addig törti véresre az ember lábát, amíg ki nem alakul a tökéletesen illeszkedő formája. Még jó, hogy a figyelmem egy részét a lábfájdalmakról elvonta, hogy megfagytam a kabátomban. Különben még annál is többet sírtam volna a bakancs miatt az első heteiben, mint tettem alapból.

És egy nagyon rossz leckét is megtanított számomra ez az eset: a mai napig rendszeresen veszem a kényelmetlen cipőket és töretem fel velük a lábam (igen, azért mert olyan jól néznek ki), és rendületlenül hiszem, hogy mint a bakancs esetén, itt is csak be kell törnöm őket, és jó lesz.

Hát, nem. Azóta soha nem fordult elő, hogy egy lábtörő cipő kényelmessé vált volna, de én akkor is hordom őket. Sad story sis.

Tetováltattam

Bármilyen szép története is van a tetoválásomnak, ha nagyon lecsupaszítom a dolgot: azért csináltattam mert baromi vagánynak és dögösnek tartottam mindig a tetkókat, és csak nagyon jó indok volt 16 évesen az akkori pasimmal egy ilyen drámai gesztussal megpecsételni a szerelmünket. Habár összesen húsz percet vett igénybe a minta elkészítése, azért tetováltatni nem a legkellemesebb dolog a világon.

Körmöshöz jártam

Abszolút hiúságból, és mert soha nem tudtam megnöveszteni a körmeimet, nagyjából két évig viseltem műkörmöt és jártam emiatt rendszeresen manikűröshöz. Ugyan van, akiknek ez egy tök jó kikapcsolódás, nekem valójában kínszenvedés volt az alkalmanként három órákat végig ülnöm, nem is beszélve arról, hogy mennyi pénzt költöttem azokra a körmökre, amiket aztán fél órával később már el is kezdtem letörögetni.

manikur.jpg

Kontaktlencsét kezdtem el viselni

Én is egyike vagyok azoknak, akik irtóznak a szembe nyúlkálás látványától és gondolatától, mégis eljött a szemüveges életemben az pillanat, mikor a hiúságom erősebbé vált a fóbiánál és megvettem az első kontaktlencsémet. Ez pedig egyébként azért történt, mert nem bírtam tovább, hogy nem tudok csakúgy belibbeni a DM-be és megvenni bármelyik napszemüveget, amelyik tetszik. Azóta is nyúlkálok a szemembe, és akkor érzem magam a legjobb csajnak, ha leveszem a szemüvegem és berakom a kontaktlencsét. Hiszen lehet nekem akárhány diplomám, mégis az van, hogy a Betty, a csúnya lány típusú sorozatok tanulsága (mikor attól lesz szép a csúnya lány, hogy leveszi a szemüveget) ellen semmilyen értelmiségiskedés nem vértez fel, bármily szomorú is ez.

És, te milyen áldozatokat hoztál meg a szépség oltárán?